Az óceán bűvöletében

Fa Nándor első magyarként kerülte meg vitorlással a Földet, majd ezt az extrém teljesítményt még négyszer megismételte. Az óceáni vitorlázás csúcsának számító Vendée Globe versenyt kétszer is befejezte, az 1992/93-as viadalon legjobb Franciaországon kívüli versenyzőként ötödik lett, majd a 2016/17-es kiírás során a nyolcadik legjobb idő lett az övé. Utóbbi volt az utolsó nagy túrája, de az óceántól sosem fog teljesen elszakadni.

Fa Nándor nem szakadt el a vitorlázástól Fotó: Mirkó István Forrás: Magyar Nemzet

– Amikor 2017-ben az ötödik földkerülés lezárásaként bejelentette, hogy felhagy a versenyzéssel, azt mondta, hogy szórakozásból nem vitorlázik, inkább hegyet mászik, biciklizik és kajakozik. Így telt az elmúlt három év?

– Mindegyiket végzem, hegyet is mászom, biciklizem is, kajakozom is. Sőt ezek mellett golfozom is, úgyhogy aktív vagyok. Hobbiból valóban nem fogok vitorlázni, csakis akkor, ha nekem kedves emberek megkérnek rá. A hobbivitorlázás eléggé távol áll attól a típusú vitorlázástól, amit én szeretek mind a mai napig.

– Mennyire hiányzik az óceán?

– Nagyon hiányzik, pedig éppen itt vagyok a partján. Ide kötnek a régi ismerőseim, akár a vízen vannak épp, akár a parton. Ha nem vagyok itt, akkor a távolság miatt hiányzik az óceán, most pedig, hogy itt vagyok mellette, az hiányzik, hogy vízen legyek.

– Véletlen, hogy éppen a vitorlások legendás földkerülő versenye, a Vendée Globe alatt tartózkodik az óceánnál?

– Egyáltalán nem, a versenyrendezőség meghívottjaként vagyok itt Franciaországban, a viadal központjában. Folyamatosan figyelem az előrehaladást, az élmezőny most a Csendes-óceánon jár. Közeli kapcsolatban vagyok a versenyzőkkel, az interjú előtti órákban kettejükkel is beszélgettem.

Fa Nándor nem szakadt el a vitorlázástól
Fotó: Mirkó István

– Mennyire egymás ellen, és mennyire a saját elvárásokkal szemben zajlik a verseny?

– Elsősorban mindenki magával versenyez, önmagából próbálja meg a legtöbbet kihozni.

Senki sem abban a bódulatban vitorlázik, hogy feltétlenül a dobogó legtetején szeretne állni.

Persze mindenki szeretne nyerni, ez természetes vágy, de a srácok nem ezzel a rózsaszín köddel mennek ki az óceánra. Mindenki járja a maga útját, meg akarja élni, amit az út során fizikailag, lelkileg, szellemileg megélhet az ember.

– Mennyire részletesen emlékszik a saját útjaira, mennyire folynak egymásba a napok?

– Minden utamra külön emlékszem, a markáns élményt jelentő történésekre, de ezeken túl nekem is összefolynak az események. Amikor a hétköznapi életemet élem, akkor nem azon jár a fejem, hogy mennyi minden történt velem, hanem koncentrálok a napi feladatokra. Ha mégis elkezdek azon gondolkodni, hogy mi minden történt velem, akkor kifejezetten meg kell erőltetnem a memóriámat, hogy előjöjjenek az emlékek, melyik nap mi történt. Ha már eljutok az egyes eseményekig, akkor azonnal tudom, hogy mikor történtek, milyen környezetben, de nem ezekkel élek napi szinten.

2017-ben Fair Play életműdíjjal tüntették ki.
Fotó: MTI/Soós Lajos

– Hosszú, sikerekben, emberfeletti teljesítményekben gazdag pályafutást tudhat magáénak. Mire a legbüszkébb?

– Férfiemberként a gyermekeimre, nekem a családom az első az életemben. Nagyon büszke vagyok arra, amilyen családom van.

– Hogy áll a család a vitorlázással?

– Mindig is együtt foglalkoztunk vele, együtt jártuk ezt az utat. Amíg én hajót építettem, addig a feleségem, később a gyermekeim intézték a médiakapcsolatokat, akár külföldön, akár otthon. Nem kis büszkeség, hogy az egész családom a cégben dolgozik, a gyermekeim is, a gyermekeim párjai is, a feleségem is. A család nálunk nemcsak vérségi kötelék, hanem minden értelemben szoros kapcsolatot jelent.

– A vitorlás teljesítményei közül melyiket emelné ki?

– Minden utam a maga módján volt fantasztikus, nagyon nehéz egyiket vagy másikat kiemelni. Lehet barátságosabb, sikeresebb vagy éppen küzdelmesebb utat kiválasztani abból az ötből, hogy a transzatlanti utakról már ne is beszéljek, azok szinte elvesznek a többi mögött. A főbb utakból egyiket sem adnám semmiért. Ha valami mégis kiemelendő, az az, hogy a mezőnyben a mai napig is én vagyok az egyetlen, aki maga tervezte és maga építette a vitorlást, amellyel utána körbehajózta a Földet. Ez a komplexitás nincs meg a mai versenyzőkben. Habár egyre több fiatal megjelenik versenyzőként, aki hajótervezést tanult, hogy gyakorlati tapasztalatokat szerezzen, saját magának egyik sem tervez, egyik sem épít hajót.

Nekem ez természetes tevékenység volt, már csak azért is, mert más választásom nem volt, ha én be akartam kerülni ebbe a világba. Márpedig nagyon be akartam kerülni.

Ide csak egy út vezethetett, ha magam csinálok mindent. Nyilván nagyon sok segítséget is kaptam, otthon és szerte a világban, és büszke vagyok arra, hogy együtt dolgozhattam mindazokkal a szakemberekkel.

Fa Nándor utazásairól három könyvet is írt
Fotó: Mirkó István

– Hogyan emlékszik vissza az első földkerülésre?

– A Szent Jupát útja két dolog miatt volt nekem különösen fontos. Egyrészt a barátommal, Gál Józsival mentem. Fantasztikus srác, a mai napig jó barátságban vagyunk, nagy élmény volt a sokéves közös munka. Az út maga pedig tömény kaland volt. Nem teljesítményvitorlázás, bár valahol mégis, hiszen elsőként értük el a nagy fehér foltot. Sok helyen megálltunk, rengeteget tanultunk, igazi szellemi út volt, persze emellett kint, a tengeren nagy kaland. Ez az első út teljesen másfajta érzelmeket vált ki belőlem, más tanulságokat, másfajta élettapasztalatot eredményezett, mint a többi.

– Mi volt a különbség?

– Az első úttal lezártam a magam kalandvágyát, utána ez már nem vonzott. Sok-sok élményt szereztem, szép volt, jó volt, elég volt. Utána már csak a teljesítményvitorlázás érdekelt, annak a nemzetközi világa. Ezek már a versenyről, a teljesítményről szóltak. Azóta teljes mértékben ebben a világban éltem, sőt élek is a mai napig, és nem is akarok ebből felébredni.