A lakásért is jól cselezett a villámgyors győri szélső

Egy kis faluból indulva vált oszlopos tagjává a nyolcvanas évek elejének győri aranycsapatának. Verebes József az ő életét is megváltoztatta, kétszeres bajnok, harminchétszeres válogatott lett, a mexikói világbajnokságra is eljutott. Hajszán Gyula, az egykori villámgyors balszélső másfél évtizede a politikára cserélte a futballt, Győr egyik körzetének önkormányzati képviselője lett.

20210205 MN Győr Barátság Park Hajszán Gyula labdarúgás Magyar Nemzet fotó:Mirkó István

– Két évvel később érkezett Verebes József, vele pedig a már említett aranykorszak. Akkoriban sok pletyka keringett arról, hogy a vagongyár vezérigazgatója, Horváth Ede mesésen megfizette a csapatot. Valóban?

– Jó lett volna… Bár az igaz, hogy nem kerestünk rosszul. Akkoriban az MLSZ központi előírása szerint a győzelemért ezerhatszáz, a döntetlenért pedig nyolcszáz forint járt minden csapatnál. Az én fizetésem nem érte el a háromezer forintot, ez annyi volt, mint egy átlagos melósé a vagongyárban, azzal a különbséggel, hogy nekem nem kellett bejárnom.

Amikor aztán jöttek az eredmények, jeleztük a mesternek, hogy jó lenne valamivel többet keresni, ami neki sem volt ellenére. Bement ­Horváth Edéhez, aki azt mondta, az ő szemében a futball a vállalat egyik gyáregysége, és ha van teljesítmény, akkor azt hajlandó honorálni.

– Betartotta?

– Be. Megemelte a prémiumot, a Fradi, a Honvéd vagy az Újpest ellen még azon is emelt, volt olyan meccs, amelyen ötezer forintért játszottunk. Ugyanakkor fizettünk büntetéseket is. Talán nekünk volt először videónk, és minden meccsünket felvette a klub, hétfőn pedig elemeztünk. Ha valaki taktikai hibát követett el, az fizetett. A pályaedzőnk gyűjtötte a pénzt, ebből vettünk egymásnak születésnapi ajándékot, illetve ha valaki nagyon kiemelkedően futballozott, az innen kapott még pluszprémiumot.

– Közismert, hogy az akkori szövetségi kapitány, Mészöly Kálmán és Verebes József nem ettek egymás tenyeréből, előbbinek a szemére is vetették, hogy a bajnok Rába ETO-ból csak Szentes Lázárt vitte ki a nyolcvankettes világbajnokságra. Ez személyes vagy főváros–vidék ellentét volt?

– Nem tudom, én ebből a válogatottnál nem éreztem semmit sem. Mészöly Kálmán előre megmondta, hogy azokra számít a vb-n, akikkel megvívta a selejtezőket, amivel nincs is semmi baj, ám néhány játékost nem teljesen egészségesen vitt ki. Ha ott lett volna egy bombaformában futballozó Hannich és Burcsa, vagy talán én is, biztosan tudtunk volna lendületet adni a csapatnak a kritikus pillanatokban, hiszen mi tele voltunk önbizalommal. A világbajnokság előtt a válogatott például nehezen győzte le edzőmeccsen a Kaiserslauternt, három nappal később mi hét-nullra gázoltuk le ugyanezt a német csapatot.

– Négy évvel később viszont Mexikóban már ott lehetett a világbajnokságon, igaz, pályára nem lépett. Keserű emlék?

– Mondhatni. A selejtezők nélkülem zajlottak, mert egy mexikói túrán összeszedett májgyulladás miatt több mint fél évet ki kellett hagynom. Később Mezey György bevett az utazó keretbe, nagyon örültem neki, de végül nem állított be akkor sem, amikor már minden eldőlt. Valaki később azt mondta, Buda István sportállamtitkár kérte őt erre.

– Miért?

– Lejárt a szerződésem Győrben, és a hosszabbításért nem pénzt, hanem lakást kértem, de azt nem tudtak szerezni. Közben megkeresett a Honvéd, hogy jönne tárgyalni, szeretné, ha odaszerződnék. Tudtam, nem akarok elmenni, és úgy intéztem, hogy olyan helyen találkozzam Komora Imrével, a ­kispestiek vezetőedzőjével, hogy annak a híre gyorsan elterjedjen a városban.

A számításom bejött, mert már másnap hívtak a tanácsházára, hogy lenne néhány lakás, amelyek közül választhatok. Komora Imre viszont megharagudott rám, és neki Buda István nagyon jó barátja volt.

Először arra gondoltam Mexikóban, hogy mivel nem játszottam, végül is kimaradtam a nagy leégésből, de aztán rájöttem, hogy mégiscsak nagy lehetőségtől estem el.

– Az itthon remekelő Rábának a nemzetközi kupákban miért nem sikerült jó eredményeket elérnie? Sőt, olykor nagy pofonokat is kapott.

– Ez igaz. Mi nulla nemzetközi tapasztalattal már idegenben nekiestünk a KEK-döntős Standard Liège-nek, és kaptunk egy ötöst. A visszavágó az egész időszakban a legjobb meccsünk volt, huszonhétezer néző előtt három-nullra nyertünk, és ha a vezető gólt előbb szerezzük meg, le is dolgozzuk a hátrányt, a belgákon láttuk, hogy nagyon megijedtek. Hasonló történt a Dinamo Minszkkel is, amely fizikálisan lelépett minket.

– Néhány év légióskodás után még visszatért Győrbe, és onnan vonult vissza a kilencvenes évek közepén. Próbálkozott edzőként, de a csapatneveket elnézve nem tűnik úgy, hogy komoly ambíciói lettek volna.

– Az életem nagy részét a futballban töltöttem el, a napi két edzés, a sok meccs ezen a szinten rengeteg időt és energiát igényelt, így aztán harmincon felül nehéz kilépni ebből a világból, és kézenfekvő volt az edzősködés. Az ETO-nál voltam Varga Zoltán egyik pályaedzője és a második csapat edzője is, de Zoltán valamiért úgy látta, nem vagyok erre a munkára alkalmas. Dolgoztam az utánpótlásban is, de aztán ott sem számítottak rám, utólag már azt mondom, nem is baj.

– Mert megtalálta a politika?

– Igen. A fociban a levegőben lógtam, amikor a helyi KDNP felkért, induljak a 2006-os önkormányzati választáson, vagyok olyan népszerű, hogy befussak. Most már a negyedik ciklusban dolgozom a szabadhegyi városrész képviselőjeként, és úgy vagyok vele, mint Verebes József idején az ETO-ban: szeretem és nagyon élvezem.