Azon a csütörtökön százak kértek szabadnapot, de minimum korábban elkéredzkedtek a munkahelyükről, nehogy lemaradjanak a kora délutáni órákban a városi sportcsarnokban rendezendő bajnoki döntőről. Azt már az előző napokban érezhették az udvarhelyiek, hogy valami készül a Budvár aljában, a frissen alapított csapat ugyanis a zónadöntő után az országos döntő tornájának a rendezési jogát is magához ragadta, így volt ideje elterjedni a körvonalazódó szenzáció hírének.
Az első román futsalbajnokság megszervezésének körülményei amúgy valóban egyfajta hőskorszakot idéztek. Egy bukaresti sportnapilap hasábjain jelent meg a felhívás és a nevezési űrlap, amelynek beküldésével lehetett jelentkezni az országban vadonatújnak számító sportág első, országos szintű megméretésére. Közel ezerháromszáz csapat be is nevezett, hiszen a klasszikus labdával, öt plusz egyes felállásban zajló kispályás futballnak már az egész ország hódolt.
A futsal változattal még Magyarországon találkozott a kilencvenes évek legnagyobb részét az anyaországban töltő Jakab Zoltán edző, aki azonnal ráérzett a lehetőségre. Akárcsak az általa megkeresett akkori polgármester, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet mai vezetője, Szász Jenő. Az elöljáró egy csapásra felfedezte a bimbózó futsalmozgalomban a városmarketing remek eszközét, a források gyors mozgósítása pedig lehetővé tette, hogy a sportklub mindjárt nagyot durrantson. Rövid időre még a hagyományos Csíkszereda–Székelyudvarhely – közismert a sírfelirat: „Itt es jobb, mint Csíkban” – ellentéten is sikerült felülemelkedni, így a döntő tornára egyfajta Hargita megyei válogatott állhatott ki, amely aztán 2-1-re győzött a Marosvásárhely elleni fináléban.

Az emlékezetes 2003-as aranyérem után további két alkalommal ismételte meg a bravúrt a sportklub, legutóbb 2008-ban, de már egészen más szereposztásban. Utóbbi alkalommal az a Kozma Mihály dirigálta az udvarhelyi csapatot, aki 220-szor irányította a magyar futsalválogatottat. A 2008-as bajnoki arany tízéves évfordulóján tartott ünnepségen Kozma így nyilatkozott a Nemzeti Sportnak: „Akkoriban Magyarországon nem igazán voltak tőkeerős futsalklubok, az addig amatőr magyar játékosok nem tudtak megfelelő körülmények között készülni. A magyar teremfoci hatalmas lehetőséget kapott azzal, hogy Székelyudvarhelyre igazolhattunk, ahol profi körülmények fogadtak, heti nyolc-tíz edzést tarthattam, miközben hétről hétre az erős román bajnokságban is helyt kellett állnunk.”