időjárás -2°C Piroska 2022. January 18.
logo

Zidane korábbi magyar csapattársa ma az építőiparban dolgozik

Szilágyi László
2021.03.20. 08:17
Zidane korábbi magyar csapattársa ma az építőiparban dolgozik

Ő is tagja volt az atlantai olimpiára kijutott magyar csapatnak, ám kortársaival ellentétben Lendvai Miklós nem maradt a labdarúgás közelében. A zalaegerszegi nevelésű, 23-szoros felnőtt válogatott középpályás korán érő, balhés gyereknek számított. Már tizenhat évesen bemutatkozott az NB I-ben, külföldön főleg Belgiumban érvényesült, és csak egy balszerencsés sérülésen múlott, hogy nem tudta magát kipróbálni a brit futballkultúrában, ahová álmaiban mindig is vágyott. Lendvait nem köti le a mai foci, a jövő heti lengyelek elleni vb-selejtező hallatán sem jött lázba, élete az új munkájáról és öt gyermekéről szól.

Meddig tart az önkéntes száműzetése?

– Jól érzem magam futball nélkül, nem hiányzik egy cseppet sem. Amióta kiszálltam, többet lehetek az öt gyermekemmel és a gyönyörű feleségemmel. Zalaegerszegen mindenbe belekóstoltam, dolgoztam az első csapat mellett, foglalkoztam utánpótláskorú játékosokkal. Végül Hévízen próbálkoztam, sikerült feljuttatnom a csapatot a megyei első osztályból az NB III-ba, de menet közben jeleztem a vezetőknek, hogy a következő idényt nem vállalom. De ez már régen, 2016-ban történt.

– Az építőiparban találta meg a számítását?

– Rengeteg energiát, pénzt és időt öltem a futballba, és ez nem térült meg. Nem azért teremtettem magamnak és a családomnak anyagi biztonságot, hogy utána alig lássam a gyerekeimet, és hétről hétre meccsre járjak. Ez nem az én utam. Éreztem, hogy váltanom kell. Az apósom nagyon rendes ember, s régóta benne van az építőiparban, azon belül is egy speciális területen, a gáz- és olajiparban utazik. Látta rajtam, hogy felőrlődöm a futballközegben. Jót tett a váltás, mára én lettem a cég vezetője. Összetartó csapattal dolgozom. Mi építettük az ország legkorszerűbb gázüzemét. Tisztelnek minket, bármerre járunk az országban. Szóval már nem követem a futballt.

Jelenleg egy szigetvári projekten dolgozik a 23-szoros válogatott labdarúgó
Fotó: Kurucz Árpád
– Akkor azt sem tudja, hogy Csank Jánost, az első szövetségi kapitányt, aki betette önt a válogatottba, ?

– Látja, erről nem is hallottam. Gellei Imre bácsiról tudok, neki a szívével voltak gondjai, de hála Istennek, jobban van. Várom a fejleményeket, de nem akarok pletykálni, főleg nem az egészségről.

Huszonöt éve volt az atlantai olimpia. Ez a kerek évforduló sem foglalkoztatja?

– A gyerekeimnek olykor megmutatom a régi képeket. Korábbi csapattársam, Herczeg Miki egyik rokona is nálam dolgozik, ő is említette, hogy benne voltunk az újságban, mert huszonöt éve történt a magyar futball utolsó olimpiai szereplése. Édesanyám, édesapám és az apósom többször is előhozta a régi szép emlékeket. Végtelenül jólesik, hogy ők ennyire tisztelnek a sportolói múltam miatt. Mindent a szüleimnek köszönhetek. Az atlantai olimpia nagy élmény volt. Meghatározó volt a japánok elleni meccsünk. Bevallom, engem nagyon megviselt, hogy 0-2-ről fordítottak ellenünk. A brazilok elleni mérkőzés más kategória. Ronaldo, Rivaldo és a többiek szintekkel felettünk voltak, ezt minden mozdulatukból éreztem. Hihetetlen, hogy ennek ellenére micsoda tisztelet áradt felénk, hiszen 1996 előtt még soha nem nyert brazil válogatott a magyar ellen. Izgalmas tapasztalatokat szereztünk.

– Más emlék?

Olyan is volt, ami nem hiányzott. Huszonévesként egy méltatlan anyagi vita kellős közepén találtuk magunkat, a szövetségtől mindig használt szerelést kaptunk. Első meccsünk, a Nigéria elleni találkozó előtti éjszakán tárgyalni akartak velünk a prémiumról. Ha nem ezeken lovagol a szövetség vezetése, akkor sokkal többre lettünk volna képesek Atlantában. Csak hogy teljes legyen a kép, mi, játékosok felajánlottuk a prémiumot a beteg gyerekek javára. Végezetül volt még valami, ami nagyon nem kellett volna. Olyan játékosok kerültek be a keretbe, akik az olimpia felé vezető úton nem voltak velünk. Kimaradt két alapember, Mátyus János és Hrutka János, a Rudi, őket hazaküldték Orlandóból. Senki sem értette, hogy ­miért. A brazilok ellen én játszottam belső védőt. Én, aki világ életében középpályás voltam.

– Fiatalon is ilyen nagy volt az igaz­ságérzete? Balhés gyereknek tartották. Voltak ügyei?

– Volt egy-kettő, igen. Mielőtt szórakozni mentünk a srácokkal, elloptam édesapám Trabantját. Le is buktunk, édesapámnak sem tetszett, hogy még nem volt jogosítványom, de már autót vezetek. Ráadásul az övét. Voltak rendőrségi ügyeim is. Egyszer például garázdaság miatt kerestek a rendőrök. Az egyik cimborám, idősebb volt nálam pár évvel, megfogott, bevitt a rendőrségre. Elvileg azért engem, mert a társaságban csak én tudtam NB I-es szinten futballozni, és azt hitte, hogy ennek köszönhetően megússzuk a balhét. A konkrét sztorinak a vége az izgalmas. Elmentünk egy biliárdterembe, majd a baráti társasággal valahol a szabadban töltöttük az időt, s észrevettük, hogy valaki az emeletes házakból légpuskával lövöldöz ránk és dobál minket. Felmentem megnézni, hogy ki az. Dörömböltem az ajtaján, ordibáltam, erre kijött egy ember rendőrsapkában és fejbe vágott, kaptam egyet-kettőt az arcomra is. Nekiestem a szemközti ajtónak, erre mit látok: ott van még egy rendőr. Mindketten feljelentettek garázdaságért. Korán kezdtem, 14-15 éves lehettem.

– Tényleg korán kezdte, tizenhat évesen már bemutatkozott az NB I-ben.

– Igen, ez is örök emlék. A meccs hetében tudtam meg, hogy a felnőttekkel edzek. A második félidőben cserélt be Mihalecz István az MTK ellen. Nem tudom, mi történt, de agyonstresszeltem magam, minden labdát meg akartam szerezni, a saját csapattársamnak, Fujsz Ferinek is becsúsztam. Ő szólt rám. „Figyelj, kicsi, én veled vagyok!”

– És ezt nemcsak Fujsz Ferenc mondta, hanem többek között Zinedine Zidane is. Csapattársak voltak Bordeauxban a későbbi világ- és Euró­pa-bajnok, BL-győztes középpályással. Ön az egyetlen magyar labdarúgó, aki ezt elmondhatja magáról.

– Életem nagy ajándékának tekintem, hogy vele játszhattam. Sajnos csak edzőmeccseken futballoztunk egymás mellett, tétmérkőzésen nem. De együtt edzettünk, és én ámultam-bámultam, nem is tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire briliáns volt a játékintelligenciája. Kiemelkedett közülünk, magasan ő volt a legjobb labdarúgó azok közül, akiket valaha láttam futballozni. Kár, hogy csak kevés időt töltöttünk egy csapatban, mert őt elvitte a Juventus.

– Franciaországban nem tudott kiteljesedni, de Belgiumban imádták.

– A Charleroi századik születésnapján megválasztottak a klub legnépszerűbb külföldi játékosának, én voltam a csapatban az első külföldi, aki egyéni szponzori szerződést kapott a Nike-tól. Tisztelnek, szeretnek a mai napig. Édesapám nem is hiszi el, hogy ennyire rajonganak a fiáért. Szép volt az az időszak, de van egy kis hiányérzetem. Az Ajax fiókcsapatában, a Germinal Beerschotban játszottam, engem választottak a klub legjobb külföldi játékosának. Hívott a skót Dundee United és az akkor a másodosztályban szereplő Manchester City, de a Bruges elleni meccsen megsérültem, és nem teljesült a vágyam. Sajnos nem próbálhattam ki magam a brit futballban. De így is elégedett vagyok a karrieremmel.

– Visszatérve a maiakra, ne is erőlködjünk, hogy a lengyelek elleni jövő heti vb-selejtező esélyeit önnel latolgassuk?

– Őszintén? Annyira ne. Tudom, ki az edző, de ezenkívül nem sok mindent. Az egyik beosztottam látta Dzsudzsák Balázst focizni a Pécs ellen, de az NB II-es meccs volt. Szóval ennyi.