Deák Bamba és a világ legrosszabb focistája

Az évszázad gólkirálya, minden idők egyik legnagyobb magyar futballistája, aki végül tragikus okokból mégis szinte száműzve lett.

És egyszer megpillantottam az őszes halántékot, az idősen is délceg alakot a jellegzetes kockás zakóban, a Pozsonyi úton. Lakott néhány közismert ember a környéken, művészek, televíziós személyiségek, futballisták is, mint például Göröcs Titi, de nekem Deák Bamba lett innentől a környék leghíresebb lakója.

Hiszen mindennél jobban szerettem a futballt, érdekeltek a régi históriák, nagy győzelmek, drámai vereségek, s én is megéltem a magam csatáit a Szent István parki három „dühöngő” valamelyikében, ahová délutánonként és hétvégenként a környék futballszerető gyermekeivel lejártunk. Ezek még azok az idők voltak, amikor úgy foglaltak pályát a nagyobbak, hogy szó nélkül bementek a pályára, ahol a kisebbek játszottak, és elkezdtek kapura lövöldözni, minél erősebbet, hogy minél hangosabban pattanjon vissza a vaskerítésről, míg a kicsik meg nem unják, és engedve az erőnek, illedelmesen át nem adják a pályát a nagyobbaknak. De azért ez ritkán fordult elő, a három pálya közül az egyik általában szabad volt vagy legalább volt hová bekéredzkedni. Sokszor nézőközönségünk is volt, egy-két nyugdíjas vagy a parkban sétáló megállt a pályák előtt, és nézte a fiatalokat, amint fociznak.

Az egyik délután épp a szokásos módon kergettük a labdát, jól ment a foci, nyerésre állt az alkalmi csapat, amelyben játszottam. Épp új játékot készültünk kezdeni, amikor felpillantva megláttam a kerítés mellett azt a bizonyos kockás zakót és a tisztes halántékot. Maga Deák Bamba, minden idők legnagyobb gólkirálya, a világ valaha volt egyik legjobb futballistája kezdte el nézni a meccset, amin én is pályára léptem. Itt volt az alkalom, hogy megmutassam és bebizonyítsam, hogy mekkora futballista vagyok, egy igazi tehetség, aki felnőve megmenti már a magyar futball már akkor is egyre inkább megtépázott tekintélyét.

Soha ilyen gyatrán nem játszottam életemben, mint akkor. minden helyzetet kihagytam, üres kapu előtt luftot rúgtam, egy cselem se jött be, engem viszont jópárszor átjátszottak. Minden hibám után kétségbeesve tekintettem ki Bamba bácsira, hátha leolvasok valamit az arcáról, hogy megérti, hogy én ugyan jó játékos vagyok, de most éppen nem sikerült ezt megmutatnom. A gólkirály – akinek kilétét csak én ismertem, hiába mondtam a többieknek, ők nem tudták, hogy kicsoda – rezzenéstelen tekintettel figyelte a meccset, csak nézte, csak nézte, nem szólt egy szót sem. Féltem tőle, hogy az jár a fejében, hogy micsoda kétballábasok ezek a mai fiatalok. De hát ki tudja, mire gondolt ő, aki tízezrek előtt futballozott, telt házas stadionokban, és a legnagyobbak közé emelkedett?

Nem mertem tőle megkérdezni. Aztán egyszer csak elindult hazafelé, aznap, azt hiszem, ő volt az egyetlen „néző”, már csak magunk maradtunk. Onnantól már minden helyzetet belőttem, nem nagyon játszottak át, és a cseleim is sikerültek. De ennek már nem tudtam örülni aznap.

Még néhányszor feltűnt a Tátra utca környékén Bamba bácsi. Néha egyedül, néha a feleségével, és nekem úgy tűnt, a mellette elhaladóknak fogalmuk sincs, hogy minden idők egyik legnagyobbja van előttük az utcán. Szerettem volna ráköszönni, hogy „csókolom, Bamba bácsi”, de úgy éreztem, ez annyira sután hangzana, hogy csak elismerően pillantottam rá, ha elmentem mellette.

Aztán egy idő után nem láttam, kamaszként már volt jobb dolgom, mint céltalanul a környéken sétálgatni, ráadásul a parki „dühöngők” is eltűntek, egy futballpálya sem maradt a háromból. Megdöbbenve olvastam a hírt húszéves koromban, hogy meghalt Deák Ferenc, hogy nem fogok már soha többé találkozni a kockás zakós öregúrral. Minden idők legnagyobb góllövőjével. Aki a világ legrosszabb focistáját is látta játszani egy félóráig. Most már százéves lenne a gólkirály. De még mindig bánt, hogy nem tudtam legalább egy gólt sem összekotorni, amíg látott játszani.

Borítókép: Deák Ferenc akcióban (Fotó: Fortepan / Kovács Márton Ernő)