A hentesekkel való csaták megviselték az olimpiai bajnokunkat

Annak idején fulladásveszély miatt eltanácsolták volna a vízilabdától, de Kis Gábor ekkor és későbbi gerincproblémái ellenére is kitartott a medence mellett. Mindenekelőtt a pekingi olimpián arany-, továbbá világ- és Európa-bajnoki ezüstérem lett az egykori center jutalma, na meg a montenegrói hentesektől elszenvedett pofonok. A terveivel ellentétben Kis még napjainkban is a víz bűvkörében él, sőt visszavonulása után játékosként is hódított el bajnoki címet.

20230511 Szarvas Kis Gábor vízilabdaázó Fotó: Mirkó István MI Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Hallott már olyan esetről, hogy egy olimpiai bajnok a visszavonulása után bajnokságot nyert?
– Igen, viccelődtem is az olimpiai bajnok csapattársaimmal, hogy én megnyertem majdnem mindent, és a végén még az ob II-t is. Ott nagypapatempóban zajlott a játék, nyugalom volt, viszont voltak olyan fordulók, hogy egymás után le kellett játszani két meccset, nyolc negyedet pihenő nélkül. Előtte két és fél évig nem mozogtam, úgyhogy ilyenkor bepirosodott az arcom, vérben forgott a szemem, kétszázhúszra emelkedett a pulzusom, hazafelé remegtem az autóban, és folyton azt kérdezgettem magamtól, mégis hogy képzeltem ezt. De egyébként nagyon élveztem, és elképzelhető, hogy az ob II-ben még fogok játszani.

Kis Gábort eltanácsolták volna a vízilabdától, de kitartott, és olimpiai bajnok lett Fotó: Mirkó István

– Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez: hogyan került kapcsolatba a vízilabdával?
– Anyukám egyik barátnője levitte a fiát a Budapesti Spartacusba edzésre, és anyukám mondta, hogy menjek én is – ők majd beszélgetnek, amíg mi edzünk. Bár már valamennyire tudtam úszni, két-három hét elteltével szóltak, hogy meg fogok fulladni, ez nem az én sportom, de a tagdíjat befizettük, így ki akartam húzni legalább egy hónapot. Aztán nagyon gyorsan elkezdtem fejlődni, az utolsók közül előreléptem, és megragadtam.

– Igaz, hogy ifjoncként senkit sem utált jobban, mint Gerendás Györgyöt?
– Gerendás Gyurinak rengeteget köszönhetek, talán majdnem mindent. Egyszer azt mondta, hogy nem teszek meg mindent a vízilabdáért. Nem hittem a fülemnek, mert lógtam az iskolából, hogy lejárjak az edzésekre, ráadásul a szüleimmel egyfolytában veszekedtem emiatt. Gyuri a BVSC-nél egy-két hónapot adott, hogy bizonyítsak neki, különben elküldött volna. Dühöngtem, de nem sértődtem meg, hanem meg akartam mutatni neki, mire vagyok képes. Hamarabb mentem edzésre, utolsóként távoztam, többet dolgoztam, és idővel rájöttem, hogy többet bír el az emberi test, mint gondoltam. Talán, ha nem mondja ezt nekem Gyuri, akkor sosem világosodtam volna meg, hogyan is kell edzeni. Ez annyira belém ivódott, hogy még harminchét évesen is annyira hajtottam úszás közben, hogy kétszáztizenöt volt utána a pulzusom – a többieknek százhetven. És hiába szóltak, hogy vegyek vissza, mert megáll a szívem, csak azért is mindent beleadtam. Ilyen volt a hozzáállásom, pedig egyébként sosem éltem a szentek életét, mindig csibész voltam, bulizni jártam és szerettem jól érezni magam. Az edzéseken viszont ez nem látszott meg.

– A beceneve Kicsi, pedig nem is volt annyira kicsi. Mennyit tudott fekve nyomni?
– Sokat, legalábbis azt mondják, hogy a százötvenöt kilogramm soknak számít.

 

Olimpiai hullámhegyek és hullámvölgyek

– 2002-ben mutatkozott be a válogatottban. Reménykedett benne, hogy eljut az athéni olimpiára?
– Nem, a felkészülésre sem hívtak meg akkor, de egyébként is úgy tekintettem rá, hogy legalább lesz időm pecázni. Sosem voltam görcsös, mindenben a jót nézem, úgyhogy egyszerűen örültem annak, ha a válogatottnál lehettem. Tudtam, hogy nekem ott az a feladatom, hogy fejlődjek.

Kis Gábor a 2013-as Európa-bajnokságon Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

– A 2008-as meghívó viszont már természetesnek hatott?
– Ott volt előttem a kétszeres olimpiai bajnok Molnár Tamás és az egyszeres bajnok Steinmetz Ádám. Mindketten erejük teljében voltak még, és voltak más jó centerek is. Akkor meghatározó játékos voltam a magyar bajnokságban, úgyhogy reális célként tűzhettem ki az olimpiára való kijutást, de nem volt elvárás magammal szemben. Kemény Dénes vacillált, hogy engem vagy Ádámot vigye. Gerendás Gyuri javaslatára végül engem választott, de nem érintett volna érzékenyen, ha nem így dönt. Az viszont megviselt, hogy a 2012-es csapatban nem voltam benne.

– Mik voltak ennek az előzményei?
– 2011-ben a válogatott egyik edzésén kiszakadt a gerincemen lévő egyik kitüremkedés. Nem bírtam megmozdulni, az edzőknek kellett berakniuk a kocsiba. Abban az évben mentem vissza az Egerhez, amely bajnokságot akart nyerni. A kulcsjátékosok egyike voltam, ezért a sérülésem után két hónappal beálltam a bajnoki döntő utolsó egy-két meccsén. Nagy volt a nyomás rajtam, és szerettem az Egert, sokkal tartoztam a klubnak. Megnyertük, megkönnyebbültem. 

Aztán az orvosok közölték velem és Dénessel, hogy ki kellene hagynom a következő világbajnokságot, különben tolószékbe kerülhetek. Nem mentem, utána pedig már nehéz volt visszakerülni Dénes válogatottjába.

– Később ismét válogatott lett, a 2013-as világbajnokság előtt nem sokkal azonban visszamondta a válogatottságot. Sok pletyka keringett akkoriban ennek okairól. Hogy élte meg ezt az időszakot?
– Nagyon rosszul, mert azt mondták rólam, hogy nem volt kedvem a világbajnoksághoz. Eközben végigdolgoztam a nyarat, de szenvedtem a hátam miatt, aludni sem tudtam. Aztán egyszer csak elfáradtam. Elegem volt a fájdalomcsillapítókból és abból, hogy minden téren meg kell felelnem, miközben egyre inkább roncsnak éreztem magam. A már kiszakadt mellett négy további kitüremkedésem volt, amelyek kiszakadása esetén újabb műtétre lett volna szükségem. Két héttel a vb előtt zokogva mondtam el a már Benedek Tibi vezette csapat előtt, hogy belefáradtam a szenvedésbe. Nem álltam még készen a vízilabda utáni életre, megtörtem volna, ha akkor abba kell hagynom a játékot. Úgy döntöttem, hogy inkább nem leszek válogatott, de legalább vízilabdázhassak még. Persze nagyon jó lenne, ha én is világbajnok lehetnék, de nincs hiányérzetem emiatt. Sajnos amorf testű srác vagyok, akinek nagy a felsőteste, vékonyak a lábai és púpos a háta – ez sérülésekkel járt.

– Gyógyírt jelentett, hogy a csapat ön nélkül is megnyerte a barcelonai világbajnokságot?
– Akkor lettem volna bajban, ha nem nyerik meg, mert engem lehetett volna hibáztatni. De győztek, én pedig a helyes döntést hoztam meg, hiszen így a legjobb csapat utazott ki. Kicsit ugyan belehaltam, nem bírtam nézni a meccseket sem, de nem irigykedtem a srácokra az aranyéremért.

 

Húsfeldolgozás a medencében

– A vb-től való visszalépése mellett a másik önhöz kötődő, máig emlékezetes eset a 2010-es, szerbek elleni edzés volt. Felidézné, hogy mi történt?
– Vanja Udovicsiccsel összeverekedtünk a 2009-es vb negyeddöntőjében, a következő évben, a válogatottak közös edzésén törleszteni akart az utolsó ütésemért. Centerben voltam, ő pedig azt kérte a társaitól, hogy fogják le a magyar játékosokat, mert el akar engem pusztítani. Nekem esett, a víz alá kerültem, éreztem néhány térdrúgást a hátamon, de semmi bajom nem történt. Végül a rendőrségre is be kellett mennem, mondván, ez szervezett bűntett volt – erre annyit válaszoltam, hogy ennyi erővel minden héten itt lehetnék.

– A szerbeket nevezné a legnehezebb ellenfélnek?
– A szerb és a montenegrói válogatottat, utóbbi a legkellemetlenebb is volt egyben. 

Egymás között azt mondtuk a meccsek előtt, hogy a montenegrói játékosok fehér köpenyt vesznek fel, aztán jönnek szeletelni a meccseken, mint a hentesek. Velük voltak a legfájdalmasabbak a verekedések, húsfeldolgozás zajlott a medencében.

 

Könnyekkel teli búcsú

– A 2016-os olimpiára úgy készült, hogy mindenképpen az lesz az utolsó?
– Harmincnégy éves voltam, és úgy gondoltam, hogy az lesz a generációnk utolsó tornája. Fontos volt az egészségem, a hátammal továbbra is gondjaim akadtak, és azt is tudtam, hogy szeretnék még vízilabdázni. A Szolnokkal rengeteg, évi hatvan-hetven meccsünk volt, minden sorozatban a végsőkig harcban álltunk, és trófeákat nyertünk. A kettő már megterhelő volt egymás mellett. 

– Érzelmesre sikerült a búcsú az olimpia végén...
– Végigdolgoztuk a nyarat, Tibi kemény edzéseket tartott. Nehéz volt ezek után a negyeddöntőben ötméteresekkel kikapni Montenegrótól. A többiek tudták, hogy ők még legalább négy évig, én pedig, hogy már nem leszek újra olimpiai bajnok. Bár én arra is büszke vagyok, hogy átélhettem ezeket a pillanatokat. Nemcsak arra emlékszem szívesen, ha aranyéremmel fejeztünk be egy tornát, hanem a döntők előtti izgulás, az egymással való összenézések is hatalmas élményt jelentettek.

– Az utolsó szolnoki meccse volt a megkoronázása a pályafutásának? Az uszodában szem nem maradt szárazon.
– A feleségem készült egy kedves videóval, ahol Szersén Gyula mondta fel a Dóri által írt szöveget. Ez azért volt különleges, mert természetfilmeken nőttem fel, és Szersén Gyula volt David Attenborough magyar hangja. Elképesztő élmény volt, igazi érzelmi katarzis, hiszen mindent a vízilabdának köszönhetek. 

Olyan srác voltam, akit sokat bántottak az iskolában, nem éreztem jól magam ott. Nem voltam rossz, de színötös tanuló sem, a szüleim ezért elégedetlenkedtek. A vízilabdás közegben viszont megveregették a vállamat, végre jónak éreztem magam valamiben. Itt nem voltam lúzer, mint az élet más területein. Ezért játszottam, nem az eredmények számítottak. 

Így amikor vége lett, akkor eltört nálam a mécses, olyan volt, mintha egy családtagomat veszítettem volna el. Utána négy napig képtelen voltam beszélni erről, azonnal elsírtam magam. Szerette volna a Szolnok, hogy folytassam még egy évig, az erőm is megvolt hozzá, csak már túl sok áldozatot kellett volna hozni érte, egyre hosszabb volt a regenerálódási idő. Én úgy szerettem vízilabdázni, hogy jól érzem magam mellette – a késői lefekvés és a csapatbulik se jelentsenek problémát. Másrészt azt sem szerettem volna, ha úgy néznének rám az emberek, hogy annak idején még jó játékos voltam, de már lefőtt a kávé.

Kis Gábornak nem az elért eredmények miatt nőtt a szívéhez a vízilabda Fotó: Mirkó István

– A már korábban említett ob II megnyerése mellett mivel foglalkozik a visszavonulása óta?
– Úgy terveztem, hogy semmi közöm nem lesz a vízilabdához. A feleségemmel volt egy jól menő vállalkozásunk, úgy képzeltem, hogy ezt folytatjuk, emellett pecázgatok, illetve a csodás feleségemmel és kisfiammal töltöm az időt. Amikor már éreztem, hogy nem akarom folytatni a vízilabdát, az Invictus felkért szakmai vezetőnek. Nem volt vesztenivalóm, így tettem egy próbát. Idővel az egyik serdülőcsapat edzője lemondott, és nem volt egyszerű trénert találni Mezőtúrra, ezért vállaltam a feladatot. Kifejezetten jól éreztem magam közöttük, talán azért, mert mindig azt mondták rám, hogy én is egy nagy gyerek vagyok. Egy olyan közeget igyekeztem kialakítani, ahová a szülők szívesen elküldik a gyereket, és ahol a gyerekek jobb emberek lesznek, sokat tanulnak, beszélgetnek – nem csak a vízilabdáról szólt az élet. A most lezárult szezonban már én voltam a felnőttek edzője is, és bár a bajnoki cím volt a cél, reális eredmény született azzal, hogy a Debrecen lett az első, mi pedig a második helyezett. Közben az Invictussal való kapcsolatom lezárult, és több klub is megkeresett. A Szentes vezetői pozíciót ajánlott, elfogadtam, bár a feladathoz még fel kell nőnöm. Nem lesz könnyű felrázni a nem éppen a legszebb napjait élő klubot.

– A háta már nem okoz problémákat a mindennapokban? 
– A napokban éppen fájt a műtét helye, egyébként pedig megvisel, amikor sokáig egy helyben vagyok. Felkelés után nehéz felvenni a zoknimat, de utána már rendben van minden.

Borítókép: Kis Gábor (Fotó: Mirkó István)