Bár az érem elmaradt, büszke az olimpiára vezető útra

Likerecz Gyöngyi tizennyolc évesen az év női sportolója volt, ráadásul egy olyan sportág versenyzőjeként érte el ezt a kitüntetést, amelyben Magyarországon egyetlen más nő sem. A korábbi súlyemelő pályafutása azonban a gyors sikerek után hirtelen fordulatot vett, világbajnokként óriási küzdelmet kellett folytatnia azért, hogy ott lehessen élete második olimpiáján. Annak ellenére, hogy sikerrel járt, Athén mégis rossz emlék maradt a számára. Ma már újra érdekelt a sportágban, s lánya érdekében is bízik benne, hogy a súlyemelés az olimpiai program része marad.

– Gyakran teszik fel a női súlyemelőknek a kérdést, hogy miért választották a sportágat, de az ön esetében talán helytállóbb ez a megközelítés: volt más választása?

– Jó kérdés. Lényegében beleszülettem a sportágba, édesapám súlyemelő volt, később edzősködött, a két bátyám néhány évvel előttem kezdte a sportágat, én 1990-ben, hétévesen csatlakoztam hozzájuk. Oroszlány, ahol felnőttem, kis város, kevés volt akkoriban a lehetőség a sportolásra, de nekem egyébként is magától értetődő volt a sportág, nem is gondolkoztam el más lehetőségen.

– Az első sikerek is ilyen természetesen jöttek?

– Tény, hogy sok minden adott volt. Oroszlány fellegvára volt a súlyemelésnek, sok tehetség került ki onnan. Jó volt a mozgáskultúrám is, ami fontos, mert minél szebben tanulja meg valaki a technikát, annál gyorsabban tud fejlődni és egyre jobb eredményeket elérni. De szükség volt a szorgalomra és a kitartásra is.

– Melyik korai sikere a leginkább meghatározó élmény?

– A tatabányai serdülő Európa-bajnokság 1997-ből. Húsz kilométerre laktunk a helyszíntől, sok családtag szurkolt a helyszínen, a bátyámmal mindketten aranyérmesek lettünk. Az a nyár más szempontból is fontos volt számomra: akkor fejeztem be általános iskolát, és a nyarat már az edzőtáborban tölthettem, az idősebb korosztállyal közösen.

– Akadt, aki ott nagy hatással volt a pályafutására?

– Nem tudok egy személyt kiemelni, inkább a sportág életérzése, a kiemelkedő műhelymunka volt ösztönző.

– Az olimpia szempontjából éppen jókor vágott bele a sportágba, hiszen már ott lehetett Sydney-ben, ahol a női súlyemelés debütált.

– Nem is lehet leírni szavakkal, milyen, amikor egy sportoló kijut az olimpiára, nem lehet összehasonlítani más versenyekkel, hiába ugyanannyi kiló ott is a súly.

Az olimpia előtt két hetet Malajziában edzőtáboroztunk, ez is meghatározó volt, mert sok helyen jártam a pályafutásom során versenyek miatt, de ilyenkor nem láttam semmit az adott országból, városból. Aztán jött a két hét Ausztráliában.

– Sportszakmailag milyen volt az olimpia?

– Óriási sikerélmény volt, hogy tizenhét évesen ott lehettem. Sajnos volt rontott gyakorlatom is, de akkor nem volt esélyem az éremre, összességében elégedett és boldog voltam az ötödik hellyel.

– Ezt követte a 2001-es év...

– A legsikeresebb időszaka a sportpályafutásomnak. Tizennyolc évesen három aranyérmet nyertem a felnőtt Eb-n, majd a világbajnokságon is. S mindezt megkoronázta az év női sportolója díj.

Óriási siker volt, hogy Kovács Ágnest és Szabó Szilviát, egy úszót és egy kajakozót tudtam legyőzni az újságírók szavazata alapján, miközben a súlyemelés nem annyira népszerű sportág.

– A sportági médiában is felhívta magára a figyelmet. A török klasszis nyomán elnevezték női Süleymanoglunak.

– Jólesett, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek, továbbra is ugyanolyan igyekezettel folytattam az edzéseket. A médiafigyelem a verseny végéig tartott, egyébként nem változtatott semmin az Európa-bajnoki és a világbajnoki cím. Ugyanúgy teltek az edzések, ahogy addig.

– A nyomás azért megnőtt?

– Ahogy már említettem, a súlyemelést kevesebben követik, de a sikereim kapcsán több médiamegjelenést kapott, kicsit talán népszerűsítettem a sportágat a fiatalok körében is. Emiatt volt rajtam teher, meg akartam felelni a ki nem mondott elvárásoknak is.

– Ebben viszont sajnos megakadályozták a sérülések.

– 2002-ben, egy edzésen sérült meg a csuklóm, akkor már nagyon nagy fájdalmakkal edzettem a havírovi junior-vb-ig. Abból a korosztályból még hiányzott a világbajnoki arany, ez a vágy lebegett a szemem előtt. Meglett a győzelem, viszont a verseny után egy hónapon belül már át is estem a műtéten a Sportkórházban. Sajnos utána a csuklómat tudat alatt védeni akartam, emiatt túlterheltem a vállamat. Az első MR-vizsgálat rossz minőségű volt, s mire rátaláltak a problémára, a vállamat is műteni kellett. Ez 2003 novemberében volt, az olimpia 2004 nyarán…

– Világbajnokként, Eb-aranyérmesként nem gondolta úgy, hogy ennyi szenvedést már nem ér meg a folytatás?

– Rettenetesen nehéz volt, de a motivációm megmaradt, anélkül nem tudtam volna végigcsinálni. Az olimpiai érem hiányzott, amivel egy sportoló megkoronázhatja a pályafutását.

Én pedig pontosan tudtam, hogy több olimpiám nem lesz, ez az utolsó lehetőségem, hogy az álmaim közelébe jussak.

Úgy döntöttünk, hogy egyszerre műtik mindkét vállamat, hogy ezzel is időt takarítsunk meg. A rehabilitáció idejét sem vártam ki, előbb elkezdtem az edzéseket. Csodával határos módon tudtam ilyen rövid idő alatt elvégezni a felkészülést, de végül hoztam az eredményeket, így bekerültem az utazó csapatba. Aztán Athénban ért az újabb döbbenet.

– Mi történt?

– Kiderült, hogy édesapámat nem engedik be a súlyemelő terembe. A tizenöt év során végig ő volt az edzőm, ő versenyeztetett, ő ismert a legjobban. Eleve nehéz helyzetben voltam, mert két éve nem indultam sehol, csak a kötelező válogatóversenyeken, ahol a szinteket kellett megemelni. Emiatt még inkább édesapámra támaszkodtam volna, ezt mindenki tudta, mégis megakadályozták, hogy ott legyen velem. Sajnos ez a pszichés teher közrejátszott abban, hogy nem tudtam elérni az álmot. Hangsúlyozom, hogy nem az arany volt a cél, de a bronzérem reálisan elérhető lett volna. Azzal elégedett is lettem volna, hiszen én ismertem a legjobban az előzményeket.

– Athénban negyedik lett, de az olimpiáról készült kiadványban még a pekingi dobogós esélyeit taglalták. Nem ismerték a helyzetét, nem kapott figyelmet?

– Egyrészt a verseny utáni nap utaztunk haza, de nem is volt nagy érdeklődés. Nem úgy kezeltek, hogy milyen jó, én vagyok a világon a negyedik legjobb. Van, aki el sem jut az olimpiára, nekem kétszer is sikerült, arról nem is beszélve, hogy a másodikra milyen áron. Nyilván én voltam a legcsalódottabb, de úgy éreztem, a külvilág is hasonlóan állt az eredményhez.

– Majdnem húsz év elteltével megváltozott, hogy miként tekint arra az olimpiára?

– A keserűség, a csalódottság enyhül, tudom másképp látni. Büszke vagyok magamra, tudom, hogy erőn felül teljesítettem, hogy milyen fájdalommal végeztem az edzéseket.

– Hogyan változott meg a viszonya a súlyemeléssel?

– Az olimpia után számomra egy időre megszűnt a súlyemelés. Lelki értelemben próbáltam a lehető legtávolabb kerülni tőle. Tizenöt évnyi sportpályafutás után ott álltam a nagybetűs élet elején, ezt nem volt könnyű egyik napról a másikra megélni. Miután ezen túltettem magam, a súlyemelés megmaradt első számú sportágként az életemben, s ma már a lányom, Panka űzi. Tizenöt éves lesz idén, négy éve ismerkedett meg a sportággal, a bátyám az edzője. Van hozzá tehetsége, bontogatja a szárnyait, tavaly negyedik és ötödik helyet ért el az U17-es Európa-bajnokságon.

– A lánya révén még inkább érintett a sportág jövőjében, a súlyemelés státusa viszont kérdéses, egyelőre nem szerepel a 2028-as olimpia előzetes programjában.

– Nyilvánvalóan nem csillog olyan fényesen a sportág jövője, ahogy mondjuk az én időmben. Ugyanakkor a súlyemelő társadalom bízik abban, hogy megmarad a műsorban, hiszen bármelyik sportágnak is a szerelmese valaki, a csúcsok csúcsa az olimpián szerepelni. Még ha sokan el is felejtik, én pontosan tudom, hogy már oda eljutni is óriási dolog.

Borítókép: Likerecz Gyöngyi