Csöpi sajátos tudománya, hogy bárhol játszott, ott gólkirály lett

Mindenki csak Csöpinek hívja, itthon és külföldön is többször lett gólkirály. Saját bevallása szerint kézilabdában tehetségesebb volt, de élete álma teljesült azzal, hogy a Ferencváros labdarúgója lehetett. Csak a válogatottság hiányzik a teljes boldogsághoz, ám a legnagyobb meccsét nem a futballpályán, hanem a halál ellen nyerte meg. Dzurják József megjárta a mennyet és a poklot is, és most határozottan állítja, hogy az élet szép, és ő nagyon tudja élvezni.

Budapest 20110725 Labdarúgás 2011 Utánpótlás edzés Dzurják József edző FTC Ferencváros Fotó: Veres Viktor Nemzeti Sport Fotó: Veres Viktor

– Kicsi gyerekként is már így gondolta, azaz fradista volt?
– Igen, és még írásos bizonyíték is van róla. Ikladon nevelkedtem, ahol évtizedekig dolgozott egy óvónő, aki kiadott egy könyvet, amelyben leírja, hogy én már az óvodában verekedtem a Fradiért. Később, a hetvenes évek elején láttam egy Ferencváros–Újpest meccset, és akkor végleges lett a szerelem, elsősorban a nemrég elhunyt szegény Szőke Pista miatt. Anyukámnak miatta mindig hetes számot kellett varrnia a pólóimra.

– Ezek szerint egyértelmű volt, hogy futballista akar lenni?
– Majdnem. Ikladon a Sport utcában laktunk kőhajításra a pályától, és a falunak nagyon jó kis meghatározó megyei focicsapata volt, de a kézilabda is komoly szerepet töltött be. Amikor a lányok nem voltak elegen, kértek, álljak be közéjük, majd Jászberényben a testnevelőm is a kézilabdát favorizálta. Két évig nem is fociztam, csak az iskolában, és állítólag a kézilabdában tehetségesebb is voltam, mint a futballban. Tizenhat évesen már a másodosztályú felnőttcsapatban játszottam, de nem tetszett, hogy olykor külön emberfogót kaptam, akik ütöttek-vágtak rendesen. A jászberényi focisták edzője néhányszor látott játszani a suliban, és elég könnyű volt átcsábítania.

Fotó: Havran Zoltán

– Ezzel el is dőlt a sorsa?
– El. A Jászberény akkor NB II-es volt, az ifiben remek társaság jött össze több későbbi élvonalbeli játékossal. Amikor kiöregedtünk, néhányan kaptak szerződést, engem pedig kölcsön adtak Jászárokszállásra, úgy hogy hét közben a jászberényi felnőttekkel edzettem. Sokan nem értették, hogy éppen engem, az ifi gólkirályát adták kölcsön, amire csak ráerősített, hogy egyszer egy kupameccsen az én három gólommal megvertük a Jászberényt megyei csapatként! A szurkolók osztották szépen a vezetőket.

– Jól gondolom, hogy innen az első jelentős ugrás a karrierjében a Diósgyőr volt?
– Amikor elkezdtem rugdosni a gólokat az NB II-ben, leigazolt a Békéscsaba, amely előtte nyolcvankettőben, a világbajnokság előtt elvitt egy spanyolországi túrára. Ám mielőtt játszhattam volna, behívtak katonának, és amikor leszereltem, hívott a Diósgyőr. Abból a szempontból tényleg jelentős állomás, hogy ott játszottam az első NB I-es meccsemet, és milyen a sors, éppen a születésnapomon és a Fradi ellen. Ha nem szakad az eső, akkor gólt is lőttem volna, de a gólvonal előtt a sár megállította a labdát.

– Meglepő, hogy bár a következő idényben gólkirály lett az NB II-ben, maradt a visszajutott Diósgyőrben.
– Sorban állt értem az élvonal teljes mezőnye, csak a Fradi nem jelentkezett. Erre egy évet kellett várnom. Dalnoki Jenő volt a Nyíregyháza edzője, és mi mindkétszer az én góljaimmal legyőztük, és amikor kinevezték a Ferencvárosnál, közölte, hogy engem vigyenek az Üllői útra. Szóban meg is egyeztünk, de jöttek jobbnál jobb ajánlatok más kluboktól. Mindenki a lakásomra jött tárgyalni Miskolcon, kivéve a Honvédot. Komora Imréék küldtek értem egy nagy autót, amely bevitt a helyi pártbizottságra, és ott meglehetősen ellentmondást nem tűrő hangnemben beszéltek velem. Végül a DVTK elnöke, aki pártvonalon szintén erős volt, megkérdezte, én mit szeretnék, és így kerültem a Ferencvároshoz.

– Mit jelentettek a jobbnál jobb ajánlatok?
– A kulcskérdés a lakás volt. Néhány klub adta volna ingyen, a Fradi a beugrót fizette ki, hatszázezer forintért aláírtam öt évre, amivel nem jártam jól, mert aki rövidebb távra szerződött, az a hosszabbítások alkalmával fel tudta srófolni a fizetését. Nem voltam dörzsölt, de nem bánom, mert teljesült az álmom, életfogytig is aláírtam volna.

– Amikor Dalnoki Jenő bejelentette az érkezését, Duzjákot mondott, képtelen volt kiejteni a nevét. Mit jelentett ő az életében?
– Nagyon szerettem, és felnéztem rá. Bírtam a stílusát, óriási volt a dumája, ha nem téged talált meg, akkor remekül szórakoztál. Én olykor könnyeztem a röhögéstől a sztorikat hallgatva, a történeteket már ismerő régiek pedig azon mulattak, hogy én hogyan röhögök.

– Ha már név: mikor lett Csöpi?
– Jászberényben. Ott sok régi NB I-es vagány is futballozott, jellemző, hogy a vendégszállót, ahol laktunk, a helyiek Bika Szállónak nevezték. Én fiatal, vékony, magas gyerek voltam, és ők kezdtek Hosszú Puskának, majd csöpp gyereknek nevezni, és ebből lett a Csöpi, ami rajtam is ragadt.

– Azt már tisztáztuk, hogy a Ferencvárosnál csak az első hely elfogadható. Nem jelent ez túl nagy nyomást a játékosokra?
– Rengeteg olyan futballista megfordult a Fradiban, akiket az edzésen látva arra gondoltam, nekem végem, nincs itt keresni valóm. Aztán jött a meccs, és csődöt mondtak, mert nem bírták a nyomást, a huszonötezer ember jelenlétét a stadionban. Én ezzel pont fordítva voltam, az edzéseken kevésbé tudtam összpontosítani, de a mérkőzések hangulata feldobott, alig vártam, hogy a pályán lehessek. Voltak nehéz időszakaim, amikor kikerültem a csapatból, de a társaim kiálltak mellettem, én pedig mindig tudtam bizonyítani.

– A Fradival lett először bajnok…
– …Igen, de az kissé különös, ugyanis csak az első három meccsen játszottam, mert elszerződtem Ciprusra. Nem is kaptam meg az aranyérmet. Amikor Nyilasi Tibor lett a vezetőedző, elmentem Németországba, majd visszafogadott, erre jött a ciprusi lehetőség, és megint elmentem, nem csoda, hogy megorrolt rám, de az én szempontom is érthető volt.

– Az előbb úgy akartam befejezni, hogy később a Váccal is nyert aranyérmet. Melyik volt az értékesebb?
– Nem látok különbséget. A Fradinál a három meccs alatt is volt gólom és gólpasszom, tehát valamennyit hozzátettem, és a váci bajnoki cím is különleges helyet foglal el az életemben. Cipruson két év után kaptam egy pofont, ugyanis gólkirály és az egyik legnagyobb közönségkedvenc voltam, de az Omonia Nicosia vezetői a koromra hivatkozva nem hosszabbították meg a szerződésemet, holott mindössze harmincegy éves voltam. Nyilasi Tibi azt mondta, a tartalékokkal edzhetek, Rákosi Gyula hívott a III. kerülethez, és az ősszel ott nyalogattam a sebeimet, amikor megkeresett Csank János, a Vác edzője. Diósgyőrben, a Fradinál és Cipruson is hatalmas közönség előtt játszottam, ehhez képest Vácott háromezer ember jelentette a telt házat, és ezt nehéz volt megszokni. Ugyanakkor remek közösségbe kerültem, és milyen az élet: szinte bajnoki döntőn úgy vertük meg a Fradit, hogy én két gólt is szereztem.

– Ma ilyen helyzetben a gólszerző látványosan nem örül.
– Nekem furcsa volt, de sokat segített, hogy a ferencvárosi szurkolók Vác mezben is nagy szeretettel fogadtak a meccs előtt, a góloknál sem bántottak. Nem örültem túl látványosan, de azt mondom, hogy amikor a győzelemért hajtasz, és szerzel egy gólt, az adrenalint ki kell engedni, és igen is, ünnepelj, aztán legfeljebb jelezd, hogy tudod, oda is tartoztál, de most éppen ez a dolgod.

– A magyar élvonalban egyszer, a másodosztályban kétszer volt gólkirály, de elérte ezt Cipruson és a Maldív-szigeteken is. Talán furcsa a kérdés, de soha nem láttam, hogy három védőt egymás után kicselezett volna vagy a fülén táncoltatta volna a labdát – mi a gólszerzés titka?
– Ez olyan adottság, amit szerintem nem lehet tanítani. A nézők nemigen veszik észre, hogy én minden labdára várva elindultam, és ha tízszer nem jött a rövidre, én mentem tizenegyedszer is, és akkor bejött. A tizenhatoson kívülről talán két gólt lőttem egész pályafutásom szerint, az én találataim nem voltak látványosak, de belül rendre jó helyen voltam, tudtam olvasni a játékot.

– Szinte hihetetlen, hogy egyszer sem volt válogatott.
– Nekem is fájó pont ez, mert kétszer behívtak a keretbe, egyszer Verebes József, egyszer pedig Bicskei Bertalan, de pályára nem kerültem, Svájc és Málta ellen is a kispadot koptattam. Az olimpiai válogatottban viszont játszottam, sőt, győztes gólt lőttem a nagyon erős spanyol csapat ellen az Üllői úton. Valaki egyszer azt mondta, hogy olyanok is lettek válogatottak, akik kevesebb NB I-es meccset játszottak, mint amennyi gólt én szereztem az élvonalban, de ez már a múlt, nem lehet vele mit kezdeni, együtt lehet élni vele.

– Végül muszáj beszélni egy cseppet sem vidám témáról, a leukémiáról. Lehet?
– Persze, hiszen nincs mit szégyellnem miatta. Úgy kezdődött, hogy játszottam a Fradi öregfiúkban, és úgy november vége felé mondtam a srácoknak, hogy valami nem stimmel, a lábaimmal, a torkom is fáj, és bementem a Sportkórházba. Egy belgyógyász barátom kivizsgált, és nem tetszett neki a vérképem, ezért beküldött a László-kórházba, ahol mintát vettek a csontvelőmből. Három nap múlva hívott, ha van programom, mondjam le, mert nagy baj, leukémiás vagyok, ráadásul későn jöttem.

– Ez mit jelentett?
– Én sem értettem, hiszen addig nem éreztem semmit sem, nem volt miért orvoshoz mennem. A kemoterápia előtt a főorvos asszony kérdezte, hol a beteg, és elsőre nem akarta elhinni, hogy én vagyok az, mert ilyen leletekkel az embereket mentő szokta vinni, nem a saját lábukon mennek. Engem legfeljebb sportsérülés miatt látott orvos, soha nem voltam beteg eddig, negyvennyolc éves koromig, és most közölték velem, hogy halálos a betegségem. Mondtam, én sportoló vagyok, nem fogom feladni, küzdök az utolsó pillanatig, hiába állítja, hogy nagy késésben vagyunk a kezelést tekintve. Egy hétig kaptam a kemoterápiát, de nem használt. Erre kaptam egy német módszer alapján egy sokkal durvább kezelést, ami meghozta a várt eredményt, de teljesen lenullázott.

Fotó: Havran Zoltán

– Gondolom, megérte.
– Nem volt vége, mert immunrendszer nélkül elkaptam egy gombafertőzést az izmaimban, és majdnem abba haltam bele, az ellenszertől pedig allergiás rohamom lett. Szerencsére megúsztam, egyre jobbak lettem az eredményeim a tavasz derekára, a nyáron már fociztam az újságírók csapatában, de augusztusban jött a telefon, hogy visszatért a leukémia, és nincs más megoldás, mint a transzplantáció. Az egyik nővérem alkalmas volt donornak, és hihetetlen tortúra után bekötötték nekem az infúziót, és azt mondta a nővér, hogy Dzurják úr, boldog új születésnapot. Napról napra erősödtem, öt hét után hazaengedtek, de száz napon át ott is steril környezetben kellett lennem, csak én használhattam a fürdőszobát, minden nap ágyneműt kellett cserélni, külön ételeket ehettem, és így tovább. Ennek most éppen tizenkét éve, tehát most egyszerre vagyok hatvan és tizenkét éves.

– Mi változott azóta a leginkább az életében?
– Amikor megtudtam, hogy bármelyik nap meghalhatok, hálát adtam Istennek, hogy addig szép életem volt, rengeteg jót és szépet kaptam, de éreztem, hogy van még itt dolgom. Szerencsére erre megkaptam az esélyt, és szeretnék jól megélni minden egyes napot a hátralévő életemben. Sem a múlttal, sem a jövővel nem foglalkozom, a mára összpontosítok, azt akarom élvezni, mert nekem ez már egy nagy ajándék.

– Az öregfiúkba be szokott még szállni?
– A transzplantáció után visszatértem a csapatba, de egy idő után elkopott a csípőm, és csaknem három éve elmentem orvoshoz, hogy segítsen, mert én még játszani akarok. Sajnos nem sikerült a műtét, kilazult a protézis, és ezzel nem tudnak mit kezdeni. Nincsenek állandó fájdalmaim, sétára jó, de futni nem tudok. Szerettem volna új műtétet, de azt mondták, hogy annyira becsontozódott a protézis, hogy bonyolult lenne megbolygatni, futottam már eleget, hagyjam így.

– A közösségi oldalán a posztjaiból kiderül, hogy rengeteget kerékpározik.
– Igen, szeretek mozgásban lenni, próbálom fitten tartani magamat. Lejárok edzőterembe is, de a kerékpár nagyszerű dolog, a legutóbb a Balatonon tekertünk nagyot. Négy éve van egy csodás kapcsolatom, fiatalabb nálam, de így fiatalon tart engem is. Az élet szép, és szeretném még sokáig élvezni.

Borítókép: Dzurják Csöpi az öregfiúk edzője a Ferencvárosban (Fotó: Veress Viktor)