„Bánki, maga a Fradi szíve”

Bánki József, avagy Dodi, ahogy a futball világában és az újságírók körében mindenki ismeri. Találó becenév, tökéletesen kifejezi azt őt jellemző kedvességet, közvetlenséget. A Ferencváros egykori, immár ötvenkilenc esztendős közönségkedvence nem szakadt el álmai klubjától, újságíróként és az öregfiúkcsapat játékosaként, szervezőjeként ma is szoros a kapcsolata a Fradival. Az évtizedek alatt felhalmozódott élményanyagot, anekdotakincset könyv formájában is igyekszik megörökíteni.

– Hogyan lett fradista?
– Túlzás nélkül beleszülettem a Fradiba. Apai és anyai ágon is valamennyi felmenőm fradista, a Népstadionhoz közel volt az otthonunk, a csapat egészen az Üllői úti új stadion 1974-es átadásáig ott játszotta a meccseit, sohasem hiányoztam, a szoborparkban csodáltam Albertéket a bemelegítés alatt, később pedig labdaszedő, majd a tábor lelkes szurkolója voltam, a Fradi-nóták is természetszerűleg ivódtak belém. Amióta tudom az eszem, az volt a vágyam, hogy a Ferencváros labdarúgója lehessek. Hétéves voltam, amikor a fater levitt a klubhoz kiválasztóra. Agárdi Feri bácsi azt mondta neki, ügyes a gyerek, de ilyen kicsikkel nem foglalkozunk. Ezért tizenhárom éves koromig a KSI-ben nevelkedtem, de alig vártam a pillanatot, amikor hivatalosan is a Ferencváros játékosa lehettem.  

– Ki volt a példaképe gyerekként?
– Természetesen Albert Flórián, helyesebben, engedtessék meg, Flóri bá, ahogy mindig is szólítottam. Úgy néztem fel rá, mint egy fáraóra. Igaz, a többiekre is. A Császárral később jó barátságba is kerültem. Amikor hazajött, Varga Zolit is megismerhettem, akinek nehezebb sors jutott, de őt is tiszteltem. Aztán pályafutásom egyik ajándéka, hogy noha inkább csak epizodistaként, együtt játszhattam a Mucha, Ebedli, Nyilasi fémjelezte csapattal.  

– Honnan jött, kitől kapta a Dodi becenevet?
– Családi hagyomány. A sváboknál a Józsefet Szepinek vagy Dodinak becézik, a fater Szepi volt, így hát én Dodi lettem. Később, a Fradiban aztán a Császár átkeresztelt Dodóra. A klubot évtizedek óta szolgáló atlétaedző, Vágóné Solti Mária édesanyja ennek örömére be is avatott a fradista Kodály-módszerbe. Amikor meghallotta, a Császár hogyan szólít, így fordult hozzám: tudom-e, a fradisták hogyan szolmizálnak? Do-do-mi-ti-szó… 

– S a rossz nyelvek szerint rendszeresen gyakorolta is a szolmizálást... Így igaz?
– Miért is tagadnám… Egyszer országos hírnévre is sikerült szert tennem. Bárdos András, az ismert tévés személyiség, ha összefutunk, máig emlegeti, hogy velem készítette az első rádióinterjúját, ami komoly visszhangot váltott ki. Talán 1985-öt írtunk. Megkérdezte tőlem a beszélgetés során, miért nem játszom. Gasztronómiai okokból, feleltem. Értetlenül nézett rám, amire megindokoltam a válaszomat: pörköltre nem tudok tejet inni… A Népsport is címlapon hozta a sztorit. Amikor Jenő bácsi meglátta, őrjöngött.

– Dalnoki Jenő, természetesen, akihez számos, túlzás nélkül legendás sztori fűzi. Melyikkel is kezdjük? Talán azzal, hogy ha Dalnokin múlik, nem is lép pályára élete meccsén.
– Talán nem tűnök szerénytelennek, ha azt mondom, sok jó meccsem volt, a szurkolók valóban legtöbbször talán a Győr ellen 5-4-re megnyert bajnokit emlegetik 1985-ből, amelyen jó húsz méterről nagy gólt rúgtam, adtam néhány gólpasszt, tényleg jól ment a játék. S igen, csak a véletlennek, avagy egy adminisztrációs hibának köszönhetően kerültem be a kezdőbe. A nyáron Vácról szerződtetett Strausz László igazolásába valamiért nem került bele a pecsét, hogy már a Ferencváros labdarúgója, ezért nem játszhatott. Már ültem a kispadon, amikor szóltak, hogy kezdek. A mérkőzés utóélete is érdekes. Hiába játszottam jól és kaptam a Sporttól nyolcas osztályzatot, Jenő bácsi persze a következő meccsen sem tett be a kezdőcsapatba.

Fotó: Honéczy Barnabás / MTI/Honéczy Barnabás

– Amikor aztán végre alapember lett, Dalnoki többször lecserélte. Már, ha tudta…
– Székesfehérváron történt. Már tényleg untam, ahogy elértük a hatvanadik percet, Jenő bácsi menetrendszerűen lecserélt. A Vidi elleni meccs előtt egy óvatlan pillanatban a dobozból kicsentem a nyolcas számot, amiben játszottam, és bedobtam a vizesárokba. Jött a hatvanadik perc, látom, hogy Havasi Mihály, a technikai vezetőnk a lódenkabátjában hevesen gesztikulál felém. Értetlenül felhúztam a vállam és indultam az ellenkező irányba. Néhány percet sikerült nyernem, de Jenő bácsi persze így is lehozott. 

– Bánki, maga a Fradi szíve, egy helyben áll és dobog… Igaz, hogy Dalnoki a társak előtt így jellemezte?
– Igaz. Az idősebb drukkerek bizonnyal még emlékeznek rá, hogy régen nem kisétáltak, hanem szó szerint kifutottak a játékosok kezdőkörbe. A Pécs elleni meccsen Jenő bácsi hangosan odaszólt a játékvezetőnek, spori, ne fussanak, mert a Bánki még elfárad. Mindenki dőlt a röhögéstől.

– Miért nem szerette Dalnoki Jenő?
– Ez így nem igaz. Játékosként valamiért valóban nem kedvelt, nyilván azt várta tőlem, hogy én is robotoljak, de hát nekem sohasem az volt az erősségem. A magánéletben azonban nagyon jó viszonyban voltunk. Jókat beszélgettünk, többször az otthonába is elhívott, hogy megmutassa a relikviáit, én pedig később ott álltam a halálos ágya mellett. Tiszteltem, sőt máig tisztelem a mély fradizmusát, a hazaszeretetét, amivel rám is nagy hatást gyakorolt. Részben ő indított arra, hogy könyv formájában is megörökítsek több felejthetetlen történetet. És persze Lakat Károly, a Tanár, akit szintén volt alkalmam megismerni. Sőt, a Császárral és vele több estét eltölthettem közösen. Ittam a szavát. És a rizlinget, fröccs formájában, ahogy ők szerették. A készülő kötettel talán még idén megörvendeztetem a Fradi-szurkolókat.

– Ha már szóba került a készülő könyv: hogyan, milyen indíttatásból lett sportújságíró?
– A nagybátyám sugallatára. Ő mesélte el, hogy apámnak két titkos vágya volt, sportújságíró és táncos szeretett volna lenni. Mit ad Isten, én újságíró lettem, a nagyobbik lányom pedig tánctanár. Amikor 1992-ben, apám halála után lényegében befejeztem a futballt, mit tagadjam, egy darabig csak úgy kallódtam a világban. Idővel vágytam valami értelmes tevékenységre. Már korábbról ismertem Buzgó Józsefet, aki később a Nemzeti Sport főszerkesztőjeként is dolgozott, ő biztatott és adott lehetőséget. Nem úgy indult, hogy az újságírás a hivatásommá válik. Elsőre próbaképpen megkaptam a gyakornokoknak járó szokásos feladatot, hogy írjak át egy MTI-hírt. Fogtam egy tollat és átmásoltam a hírt egy darab papírra… Azért idővel belejöttem. Nem mondanám magam ízig-vérig újságíróalkatnak, de ennek köszönhetően a futball közegében maradhattam. Örömmel dolgozom televíziós szakkommentátorként is, a visszajelzések alapján a nézők értékelik az őszinte, kötetlen véleménynyilvánításomat, nem is tudnék másképp beszélni a futballról. A Ferencváros lapjának, a Zöld és fehér magazinnak a főszerkesztőjeként pedig, úgy érzem, megtaláltam azt a helyet, ami nekem való és amire mindig is vágytam. Nagyon szeretem ezt a munkát, mert nekem a Fradi tényleg az életem.

– Pedig talán még nagyobb karriert is befuthatott volna, ha anno elfogadja a Honvéd ajánlatát.
– Igen, miután Détári Lajos 1987-ben a Frankfurthoz szerződött, Kozma Mihállyal az élen megkerestek az akkori sztárcsapat, a Honvéd vezetői és mesés ajánlatot tettek. Három és fél millió forintot kínáltak, hogy írjak alá hozzájuk. 

– Akkoriban az hatalmas összeg volt, legalább egy lakás ára.
– Három lakásé… Pontosan tudom. Másnap ugyanis bementem a Fradiba és aláírtam ötszázezer forintért. Majd felvettem hatszázezer forint hitelt, hogy lakást tudjak venni. Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, inkább nem idézem, mit mondtak a későbbi generációk játékosai, amikor elmeséltem nekik a történetet. A Honvédnál is hüledeztek a döntésemen, s azt mondták, téged aztán tényleg nem lehet átcsalni Kispestre. De igen, feleltem, ha elalszom a metrón… Magyarázatként azt szoktam hozzáfűzni, akkoriban mi tényleg nem pénzért, hanem élményekért fociztunk.

– Két fájó pont lehet a karrierjében: a Fradival sem bajnokságot, sem kupát nem nyert, és nem mutatkozhatott be a válogatottban. Máig sajog a lelke emiatt?
– Csak ma. Játékosként úgy voltam vele, majd a következő idényben meglesz a bajnoki cím, s előbb-utóbb a válogatottság is. Sajnos, egyik sem lett meg. A karrierem legszebb évei egybeestek a Honvéd nagy korszakával, ezért nem nyertünk bajnokságot. A válogatottban pedig Mezey Györgynél nem jöttem számításba, ő Dömét és Bognár Gyurit favorizálta, Bicskei Bercinél többször ültem a padon, de valahogy mindig elfelejtett becserélni…

– Visszagondolva, többet is kihozhatott volna a pályafutásából?
– Nehéz kérdés. Nehezen indult a pályám, mert édesanyám korai elvesztése nagyon megviselt, éveken át ezért sem tudtam megfelelő teljesítményt nyújtani. Majd édesapám betegsége miatt ért véget érdemben a pályafutásom alig harminc évesen. Noha Svájcban marasztaltak, ötéves szerződést kínáltak, de nem dönthettem másként, muszáj volt hazajönnöm. Ha jobban élvezem Dalnoki Jenő bizalmát, talán a válogatottság meglehetett volna, de mindent egybevéve nem panaszkodom. 

– És mire a legbüszkébb a pályafutásából?
– Arra, nem hogy meccset, labdát sem adtam el sosem, pedig a magyar futballban akkoriban is akadtak gyanús esetek, s a mai napig töltenek be vezető pozíciót olyanok, akik morálisan súlyos károkat okoztak a sportágnak. S arra, hogy bár nem nyertünk aranyérmeket, a szurkolók ma is szeretettel emlékeznek a csapatunkra, fejből sorolják az egykori játékosok nevét. A legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy álmaim csapatában játszhattam éveken át, s változatlanul a Fradi bűvkörében élek. Nemcsak a Zöld és fehér főszerkesztőjeként, hanem az öregfiúk csapat szervezőjeként és egyre inkább már csak tiszteletbeli játékosaként, a hatvanhoz közel már csak néhány percet vállalok. Lenyűgöző a hangulat, ami az öregfiúk csapatot övezi. Nagy sikernek tartom, hogy zsinórban negyedszer is megnyertük a bajnokságot, de ennél is fontosabb az az érzés, ami mindannyiunkat áthat: együtt játszunk a régi társakkal, küzdünk egymásért és a Fradiért. Remélem, példát tudunk mutatni a mai fiataloknak.

Fotó: Földi Imre/Nemzeti Sport

– Mi a véleménye a mai Fradiról?
– A csodával határos az a fejlődés, amit a csapat, sőt az egész klub mutat, amióta Kubatov Gábor az elnök. Pontosan emlékszem, milyen állapotok uralkodtak a Fradinál tíz évvel ezelőtt. Garibaldival szólva, kevesen voltunk és sokan lettünk. Rend, fegyelem, bőség és siker jellemzi a klubot. Megkockáztatom, immár több mint százhúsz éves történelme során nem volt még olyan jó elnöke az FTC-nek, mint most Kubatov Gábor. Ha szabad őt jellemeznem, az a legfőbb erénye, hogy minden pozícióba a megfelelő embert ültette, aminek megvan az eredménye.

– Az sem zavarja, hogy a magyar játékosok lényegében kiszorultak a csapatból?
– Természetesen én is jobban örülnék, ha tizenegy magyarral, köztük több saját nevelésű játékossal állna fel a csapat. Az üzleti logika érvényesül. A klub örömmel karolna fel magyar játékosokat, de külföldről olcsóbban és jobb futballistákat lehet igazolni, mint itthonról. A szurkolóknak is a siker a legfontosabb, így hát nincs helyük a kifogásoknak.

– A fia is focizik. Mire viheti?
– Lehetetlen megjósolni. Elfogultság nélkül mondhatom, hogy ügyes és jobb karakter, mint amilyen én voltam. Az edzések mellett rengeteg külön munkát végez, nem csak egyéni képzéseken vesz részt, külön atlétaedző is foglalkozik vele. Az a legfontosabb, hogy megtalálja az örömöt a futballban, élvezze a játékot, szerencsére nagyon jól érzi magát a III. Kerület csapatában. Rajta kívül két gyönyörű lányom – a nagyobbik, mint említettem, tánctanár, a kisebbik úszóoktató és némettanár – és immár egy unokám is van, ez még a Fradinál is nagyobb boldogság az életemben.

A borítóképen: Bánki József. Fotó: Nagy Balázs