– Sok becenévnek sejteni lehet az eredetét, de erre még csak ötletem sincs. Gyenge szójátékkal élve, azt, hogy Kapta, honnan kapta?
– Ezt inkább hagyjuk! Van benne pikáns részlet is, amely csak rám és az egykori játékostársaimra tartozik.
– Ezek szerint nem gyerekkorában ragasztották önre.
– Nem, gyerekként az édesapám után Centernek becéztek, még ma is vannak néhányan, akik itthon, Celldömölkön így szólítanak.
– Erre van tippem, az édesapja nyilván center volt a helyi futballcsapatban.
– Talált. Nagyon jó futballista volt, hívta a Pécs, a Szombathely, de nem akarta feladni a biztos mozdonyvezetői állását. Később mondogatta, jobb játékos lehetett volna, mint én lettem, mire megkérdeztem, miért nem bizonyította be.
– Hamar kiderült, hogy a kis Centernek is van tehetsége a focihoz?
– Ki, de nem csak ahhoz. Az úttörő-olimpiákon a futószámok zömét, a távol- és a magasugrást többször is én nyertem meg, ötödik-hatodikosként a nyolcadikosok között játszottam az iskola kézilabda-válogatottjában is, amellyel megyei bajnokok lettünk. Győrbe mentem középiskolába, ott nem tudták, hogy hétvégenként Celldömölkön futballozom. Az ETO kézilabdázói le akartak igazolni, fél évig nem jártam testnevelésórára, hogy a tanár ne nógasson ezzel. Aztán tizenöt lehettem, amikor jött egy kikérő az MLSZ-től a korosztályos válogatottba, akkor végre békén hagytak a kézilabdával, és egy évvel később már futballistakánt írtam alá az ETO-hoz. Akkor észbe kapott a Haladás, apámmal együtt győzködött az egyik vezető, aki aztán elintézte, hogy Győrben eltépték az igazolásomat.
– Hogyan került képbe újabb egy év múlva a Ferencvárosnál?
– A Haladásban azonnal kezdő lettem, csaknem húsz gólt lőttem az NB I/B-ben, az ifiválogatottban is jól ment, alighanem ezért keresett meg a Fradi 1973 nyarán. Megegyeztünk, igaz, a klub a mai napig tartozik nekem százezer forinttal. Egy évig azonban maradtam még a Haladásnál, de a felkészülés során szétment a térdem, és csak az utolsó öt meccsre tudtam beszállni. Szerencsére a Fradinak így is kellettem.