Először rám ijeszt. Noha két évtizeden át voltunk munkakapcsolatban, sőt merem állítani, annál is jobb viszonyban, amikor a telefonban bemutatkozom, elsőre nem ismer meg. Aztán úgy a harmadik mondatban már azt panaszolja, hogy amikor megnyerte a hatodik olimpiai aranyérmét, és köszönetet mondott a korábbi edzőinek is, őt még csak meg sem említette. – Pedig ő aztán csak köszönetet mondhat nekem. Amikor átkerült hozzám, nagyon gyenge volt az edzettségi állapota, sokat dolgoztam vele, mire sikerült felhozni – jegyzi meg hevesen.
Helyben vagyunk. Fábiánné Rozsnyói Katalin mit sem változik. Pedig a magyar kajak-kenu Kati nénije vasárnap már a nyolcvanadik születésnapját ünnepli. Persze ő is érzi az idő múlását, és megtanult úgy élni, ahogy néhány éve elképzelhetetlennek tartottuk. A kajak-kenu nélkül. Ami pedig az élete, hiába ellenkezik, még ma is.
Ő maga is versenyzett, nem is akárhogyan: 1968-ban Pfeffer Annával ezüstérmet szerzett kajak kettes ötszáz méteren a mexikói nyári játékokon, négy éve elhunyt férjében, Fábián Lászlóban – Urányi Jánossal közösen – a magyar kajak-kenu első olimpiai aranyérmesét tisztelhetjük, majd hosszú évtizedeken át edzősködött, világ- és olimpiai bajnoki érmesek egész garmadája került ki a kezei alól.
Kati néni elégedetten tekinthetne vissza az életművére. Mégis bosszankodik. Látszólag, persze. Nagy ritkán, amikor megnyílt szívének kemény pajzsa, betekintést engedett a lelkivilágába is. Nem korholni, mérgelődni akar, hanem az igazságot szomjazza. Természetesen a maga konokságával, sőt nemritkán rámenősségével, mert úgy érezte mindig, rendezetlen problémákkal nem lehet előrejutni. Ám a keménysége sohasem párosult bosszúvággyal. Kőbán Ritát visszafogadta, majd a csúcsra vezette Atlantában, Sydney után persze nem volt rest kimondani, hogy a kétszeres olimpiai bajnoknő miatt nem nyert a női négyes. Janics Natasával is összekapott, mert ő nem volt hajlandó elvégezni az előírt edzésmunkát. Ezt még csak-csak lenyelte volna, de tudta, ha így tesz, akkor a többiek fellázadnak, mondván, nekik miért kell annyit gürizni. Már évekkel ezelőtt kimondta, Kovács Katalint állítaná példaképül a tanítványai közül, mert a háromszoros olimpiai bajnoknő sohasem okoskodott, mindig elvégezte, amit kért tőle. Más kérdés, hogy a pekingi olimpia előtt ő is hátat fordított az edzőnőnek.
Kati néni ma már ezt sem bánja. Élete ajándékának tekinti, hogy ezután fiúkkal dolgozhatott, a Kammerer Zoltán, Tóth Dávid, Kulifai Tamás, Pauman Dániel összetételű négyes a legnagyobb sikereként ezüstérmet szerzett Londonban. – Persze olykor a fiúk is balhéztak egymással, de nyíltan megmondták egymásnak a véleményüket, s azzal lerendezték a dolgot. A lányoknál nem így ment. A lányok többsége felém sem nézett, miután már nem voltam az edzőjük, a fiúk ma is gyakran felhívnak, és érdeklődnek, hogy vagyok. Csak azt sajnálom, hogy ők nem nyertek olimpiai aranyat – mondja őszintén, a szavai súlyát nem is mérlegelve.
Mintha csak valamelyik világverseny után beszélgetnénk hosszasan a parton. Olyankor szívesen megnyílt, s olyan részleteket árult el, amiket amúgy máskor sohasem. Nem pletykált, nem törődött a tanítványai magánéletével, csak azt kutatta, versenyzőkként hogyan lehetnének még jobbak, eredményesebbek.
– Azt mondják, pihenjek. Igen, szükségem is van rá, de egész nap nem bírok a fotelben ülni. Elhatároztam például, hogy idén én már egy darab dióért le nem hajolok, mégis összeszedtem egy vödörrel. Fáj is a derekam, de legalább csináltam valami hasznosat. Egész életemben igyekeztem így élni – mesélte négy éve, amikor legutóbb interjút készítettem vele. S ma sem tétlenkedik. A férje elhunyt, immár az unokája is felnőtté érett, kutyákat tart, helyesebben nevel, mert a rendet tőlük is megköveteli.
Az élet kegyetlen. Fábiánné Rozsnyói Katalin is feledésre ítéltetett az elmúlt években. Pedig a magyar sporttörténet egyik legeredményesebb edzője. Azt senki sem vitathatja, hogy korszakos egyéniség. Annyi mindenképpen kijár neki, hogy a nyolcvanadik születésnapján felköszöntsük. Hálával, csak a szépre emlékezve.
Borítókéőp: Fábiánné Rozsnyói Katalin már csak vendég a Dunánál (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)
