Pontosan emlékszem a napra, amikor Molnár Attila először döntötte meg a 400 méteres síkfutás országos csúcsát. A szerkesztőségben ültem, amikor jött a hír, hogy 44.98 másodperces idővel győzött Larnacában. Magyar futó először a 45 másodperces lélektani határon belül… Döbbenetes. És persze szenzációs. Aztán kiderült, mégsem az. Szomorúan konstatáltam, hogy a kiváló eredmény híre nem lépte túl az ingerküszöböt, elveszett a mindent elnyelő zajban.
Molnár Attila ebből szerencsére mit sem észlelt, tette a dolgát, készült a világbajnokságra. És a sors, az élet kárpótolta, megadta, ami neki jár. Sztár született, először így írtam. De nem, Molnár Attila egyszerre több és kevesebb annál. Nem egy nyegle, elkényeztetett zseni, aki azt hiszi, bármit megengedhet magának, megvárakoztathat egy egész tömeget, ha úgy tartja kedve, cserben hagyhatja a sportágát, s a tájékozatlanságáról azzal árulkodik, hogy olyan témában is igét hirdet, amiben csekély az ismeretanyaga. Molnár Attila nem ilyen. Régi vágású példakép a jelen kor követelményeire hangolva.
Hogy még nem nyert semmit? Dehogynem. A legfontosabbat, az emberek szívét.
Sajnos már sokat láttam, korral jár, már csak az igazán nagy pillanatok hoznak lázba. Ám amikor kedd este úgy kilenc óra tájban a 400 méteres síkfutás első elődöntőjében a mezőny rákanyarodott a célegyenesre, s tisztán lehetett látni, hogy Molnár Attila versenyben van a harmadik helyért, felpattantam a helyemről és kurjongatva szurkoltam neki. Végül csak ötödikként ért célba. Mondhatnánk, eltaktikázta a versenyt, mert túlzottan bekezdett, de ő maga erősítette meg, ami sütött a futásáról: megpróbált bejutni a döntőbe, amire csak így, kockáztatva volt esélye, hátha kibírja. Nem bírta ki, de a küzdelem így is nemes, az élmény pedig felejthetetlen.
Talán az is hiányzott a bravúrhoz, hogy négy napon belül ez volt a harmadik teljes erőbedobással teljesített futása. Megtehette volna, hogy a mix váltót lazábbra veszi, de ott is odatette magát. A 400-as egyéni előfutam után pedig kedvenccé lett, s nem csak azért, mert 44.84 másodperces új országos csúccsal továbbjutott. „Az utolsó százon nem én futottam, hanem mi, magyarok” – nyilatkozta lihegve, de nem előre eltervezett kliséként, hanem szívből fakadóan. Majd a közösségi médiában érkezett gratulációkra személyesen, egyesével válaszolt.
Molnár Attila az egyik elit szakot, a mérnök-informatikát hagyta el átmenetileg a sport kedvéért. Nem kell hozzá program, anélkül is kimondhatjuk, ha a fejlődése nem torpan meg, jövőre az olimpián a döntő sem lehetetlen.
Jól tudja, hogy a magyar szurkolók mellette állnak. S nem csak az utolsó száz méteren.
Borítókép: Molnár Attilának helyén a szíve (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
