A válogatott legenda fia szinte minden osztályban gólkirály lett

Tiber Krisztián számára a futball családi örökség, hiszen az édesapja, Tieber László a Videoton legendás válogatott csatára. A névben látható egy betűs különbség egy félreértés eredménye, Krisztián pedig a fehérvári sztárok között felnőve szeretett bele a játékba. Fájó pont az életében, hogy a fehérváriak hamar lemondtak róla, majd hiába lett szinte minden osztályban, így az élvonalban is gólkirály, a válogatottban nem mutatkozhatott be. Szerinte abba a Gázszer FC-be, amely aztán anyagi gondok miatt szűnt meg, a mai mezőnyből nem sokan férnének be.

Tiber Krisztián a formája alapján akár ma is beszállhatna futballozni Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Az édesapja Tieber Lászlóként vált a Videoton legendás csatárává és kétszeres válogatottá, ön viszont Tiber Krisztián néven szerepelt. Hova és miért tűnt el az az e?
– Nem tűnt el, mert eredetileg ott sem volt. Egyszer egy újságíró figyelmetlenségből Tiebernek írta le a nevét, és ez valamiért elterjedt, neki pedig megtetszett ez a változat, ezért sohasem javíttatta ki. A személyes okmányaiban tehát ő is Tiber, ahogyan én is. Eleinte az én nevemet is rosszul írták, de szóltam, hogy ez nem helyes, és utána már helyreállt a rend.

Fotó: Mirkó István

– Őmiatta kézenfekvő volt, hogy futballista akar lenni?
– Igen, bár az édesanyám próbált másfelé terelgetni. Nem a sporttal volt baja, hanem futballista feleségként ismerte ennek az életnek az árnyoldalait is, a sok kötöttséget és lemondást. Aztán amikor hat-hét éves lettem, akkor feladta, mert látta, hogy mindenem a futball, megfogott az a világ. Édesapám rendszeresen vitt ki a Videoton pályájára, ahol együtt rúghattam a labdát a játékostársaival, akik a kor nagy sztárjai voltak. Később az UEFA-kupa döntőjében labdaszedő lehettem a Real Madrid elleni meccsen, ennél vonzóbb élményeket aligha kaphattam volna, hiszen magyar példaképek között nőttem fel.

Kis Tieberből Tiber lett

– És meddig emlegették a kis Tieberként, mikor sikerült kilépnie az édesapja árnyékából?
– A gázszeres időkig. Amikor felkerültünk az NB I-be, és jöttek a gólkirályi címek, akkor már nem hoztak összefüggésbe vele. Az elején kicsit zavart, hogy mindig felemlegetik őt, de megbirkóztam vele. Az édesapám pedig sokat segített, különösen a futballhoz, a sporthoz való hozzáállásban mutatott példát. Közismerten nagy bohém volt, de a munkában nem ismert tréfát. Nem vetette meg az élet édesebb oldalát, de amint elindult a felkészülés, a bajnoki idény végéig egy kortyot sem ivott, és ezt tartotta is a profi pályafutása alatt.

A két Tiber, László és Krisztián  Fotó: fehervarfc.hu

– Szakmailag is tudott segíteni?
– Persze, de egészen más típusú csatárok voltunk. Ő klasszikus szélsőként futballozott, harminc-negyven méteren is meg tudta őrizi a sebességét, én más alkat vagyok, ráadásul az első tíz méteren mindenkit lefutottam, de huszonötnél már utolértek. Az egyéni képességeket tekintve volt, amiben ő volt jobb, volt, amiben én.

– Az biztos, hogy a név nem adott protekciót, hiszen mindössze hét meccset kapott a Videoton felnőtt csapatában. Mi történt?
– Életem egyik legfájóbb pontja, hogy kilencvenháromban többedmagammal együtt elküldtek a klubtól. Az utánpótlásban bajnokságokat nyertünk, többször is gólkirály lettem, az első NB I-es meccsemen gólt rúgtam az Újpestnek, mégis kevés lehetőséget kaptam, majd hamarosan a klub lemondott rólunk, rólam. Hoztak máshonnan több játékost, a vezetők bennük hittek, de most is azt mondom, helyem lett volna abban a csapatban.

Élete legjobb döntése

– Mégsem egy másik élvonalbeli klubba, hanem a harmadosztályú Szondi Velencébe ment, ami nem éppen NB I-es gólkirályi ambíciókról árulkodik.
– Ehhez képest az ősz végén tizennégy góllal holtversenyben vezettem a góllövő listát. A Vidi kölcsönadott minket Velencére, és annyira jól ment a játék, hogy azt hittem, a télen visszahívnak Fehérvárra, de ez nem történt meg. Nagyon csalódott voltam, és amikor jött egy lehetőség Ausztriából, akkor igent mondtam rá.

– Negyedosztályú csapatba igazolt. Ez azt jelentette, le is mondott az élvonalról, esetleg a válogatottságról szőtt álmairól? Az osztrák alsó osztályba akkoriban negyven körül mentek ki a magyar futballisták levezetni és némi shillinget keresni.
– Szükségem volt a környezetváltozásra és arra, hogy kiszellőztessem a fejemet, átgondoljam a velem történteket. Télen mentem ki, és néhány napon belül már egy portugáliai edzőtáborban találtam magamat. Huszonegy éves voltam, és nem adtam fel az álmaimat, csupán kitérőt tettem. Az edzőm azt mondta, örül, hogy ott vagyok, de az én helyem jóval feljebb van. Nemsokára kaptam is megkeresést egy osztrák másodosztályú klubtól, de akkor már csábított a Gázszer tulajdonosa, Németh László is.

Fotó: Mirkó István

– A Gázszer akkor a megyei bajokságban szerepelt, így ez sem jelenthette a csúcs ostromlását.
– Nem is jöttem a megyei bajnokságba, annál többre tartottam magamat. Inkább maradtam Ausztriában, anyagilag is az volt a kedvezőbb, majd a Gázszer feljutott az NB III-ba, ismét hívott, és megint nemet mondtam. Közben az osztrák klubnak új tulajdonosa lett, aki csökkenteni akarta a fizetésemet, amibe nem mentem bele, az év utolsó két hónapra járó pénzt pedig nem adta oda. A Gázszer közben vezette a bajnokságot, feljutásra állt, Németh László pedig azt mondta, most hív utoljára, ha újra nemet mondok, akkor végleg lemond rólam. Életem legjobb döntése volt, hogy a kezébe csaptam.

– A Gázszer valóban a megyéből indulva minden évben bajnokságot nyerve feljutott az élvonalba. Mi volt ennek a hagyományok nélküli kis klubnak a titka?
– A klubnak nem volt nagy vízfeje, mindössze három ember vezette, a szakmai stáb pedig remek futballistákkal dolgozhatott, olyanokkal, akiket máshol, többségében a Videotonnál mellőztek, és itt bizonyítani akartak. 

A másodosztályban is gólkirály lettem, így jutottunk fel, ahol tovább erősödtünk, jött néhány légiós is. A lényeg azonban az, hogy összetartó, a szekeret egy irányba húzó, baráti közösséget alkottunk, és ez nagyon sokat számított a pályán is.

 Persze, kellett az is, hogy Hartyáni Gábor, a vezetőedzőnk mindenkinek megtalálta a helyét, és remek csapatot rakott össze. Az az igazság, hogy a mai NB I-ből nem sok magyar játékos férne be abba a Gázszerbe...

Az elnöke bocsánatot kért tőle

– Talán mondani sem kell, hogy az élvonalban is gólkirály lett 1998-ban. Nyilván nem bántom meg, ha azt mondom, nem magas, nem is robusztus alkat, az edzők nem ilyennek képzelik el az ideális középcsatárt. Hogyan tudott mégis ennyire eredményes lenni?
– Az induló sebességemről már beszéltem, ez sokat segített. A termetem ellenére sok gólt fejeltem, mert nagyon jó volt a súlypont emelkedésem és az ütemérzékem. A legnagyobb erényemnek azonban azt tartottam, hogy valahogy mindig tudtam, hogyan és mikor kell érkezni a kapu elé. Ezt nem lehet tanítani, ez bennem volt. És persze kellettek a társak is, akikkel kiválóan ismertük egymást. Földes Gabiról például tudtam, hogy erős, ha beviszi három ember közé a labdát, akkor az lepattan a védőkről, ezért mindig indultam, hogy lecsaphassak rá, és több gólt lőttem ilyen helyzetből is.

Egy cikk a fénykorból

– Ritka az, hogy egy bajnokság gólkirálya soha ne legyen válogatott. Mi hiányzott ahhoz, hogy a nemzeti mezt is magára húzhassa?
– Ez nem biztos, hogy rajtam múlott, és bevallom, ez is fájó pont számomra. Akkoriban a klubtulajdonosoknak is volt beleszólásuk abba, hogy ki legyen szövetségi kapitány, é

s Németh László nemmel a szavazott a posztot végül elnyerő Bicskei Bertalanra, majd egy interjúban felvetette, hogy vajon mit kell még tennie Tiber Krisztiánnak, hogy végre válogatott lehessen.

 A kapitány azt nyilatkozta, hogy túl alacsony a csatársor, amit nem értettem, hiszen a teljesítmény mellettem szólt, és nálam gyengébb képességű játékosok lehettek sokszoros válogatottak. Németh László később bocsánatot kért tőlem, ha esetleg miatta estem el a válogatottságtól, de ezzel már nincs mit tenni.

Nem látja a jövő legendáit

– A kilencvenes években felbukkantak a magyar élvonalban olyan csapatok, amelyeknek ott nem volt múltjuk, gondolok például a Stadlerre, a BVSC-re és a Gázszerre, de nem sok idő jutott nekik, hamar el is tűntek. Lehetett érezni, hogy hosszú távon nincsen jövőjük?
– A harmad- és a másodosztályban mi nem éreztük ennek a jelét, a játékosok több pénzt is kaptak, mint az adott szinten a többi klubnál. Az első élvonalbeli évünkben újoncként a nyolcadik helyen végeztünk, és Németh László azt hitte, jönnek majd befektetők és szponzorok, emellett komolyan szóba került a fúzió a Videotonnal is. Előbbiek nem jöttek, az utóbbi pedig nem jött létre. 

Amennyire én tudom, mindkét fél ragaszkodott a többségi tulajdonrészhez, Németh László is, amit meg tudok érteni, hiszen nemcsak a cég, hanem a saját pénzéből is sokat áldozott a futballra. Kár, mert ha az a két csapat egyesíti az erejét, egész biztosan bajnokságot nyer. Ezután kezdődtek a gondok, egy évig Akasztón kellett játszanunk a hazai meccseinket, majd az elnök a télen megsúgta nekem, hogy nehéz tavasz elé nézünk. 

Május elején pedig elhívott magához Agárdra, és elmondta, egyedül már nem tudja tovább finanszírozni a klubot, szükség van a bevételre, ezért eladna az engem a Vasasnak, amely már régóta szeretne megszerezni. Így is történt, az értem kapott pénzből még fél évig működött a Gázszer, aztán a télen megszűnt.

Amikor Tiber Krisztián gólkirály lett az NB I-ben

– A kilencvenes éveket sokan tartják a magyar labdarúgás egyik mélypontjának. A válogatott eredménytelen volt, a Ferencváros Bajnokok Ligája-kalandját leszámítva a klubok is, csapatok sora szűnt meg, tombolt az anyagi bizonytalanság, szerencsevadászok tűntek fel vezető pozíciókban. Milyen volt ebben a közegben futballozni?
– Ez mind igaz, én mégis azt mondom, jó volt futballistának lenni, több a pozitív mint a negatív élményem. Az az érdekes, hogy az elmondottak ellenére kiváló magyar játékosokat láthattak a nézők, sokkal nagyobb egyéniségeket, mint a maiak. 

Senkit sem szeretnék megbántani a jelenlegi mezőnyből, ráadásul végre van egy remek és eredményes válogatottunk, amelynek jó szurkolni, de az NB I színvonala nem magasabb, mint a mi időnkben volt, az édesapám korosztályáról nem is beszélve. A hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes években minden magyar csapatban akadt egy-két olyan labdarúgó, akiket még ma is emlegetnek a szurkolók, a mostani mezőny tagjai közül kevesekre lesz ez igaz évtizedek múlva. Nem látom itthon a holnap legendáit,

 pedig a körülmények ma összehasonlíthatatlanul jobbak, mint korábban voltak. Ma van egy Fradi, a többiek pedig felejthetőek, számomra az is árulkodó, hogy a Fehérvár ezzel a kerettel és ezzel a teljesítménnyel a nyáron indulhat a nemzetközi porondon.

– A körülményekről szólva a pénzre gondol?
– Arra is. Ma olyan futballisták, akik nem fértek volna be a Gázszerbe, ma a sokszorosát keresik annak, mint amennyit mi kaptunk, de ez nem irigység, csupán tény, így változott meg a világ. A gondom az, hogy egy mai átlagos szurkolónak fogalma sincs, a többi csapatban kik játszanak, mert nincsenek mindenki érdeklődését felkeltő nagy egyéniségek. Én amúgy is legszívesebben a Paks és a Kecskemét meccseit nézem a sok magyar miatt. Kecskeméten ugyan van egy-két légiós, de amit ott Szabó István vezetőedző csinál, az nekem nagyon rokonszenves, és ugyanez igaz Pakson Bognár Györgyre is. Őt lehet szeretni vagy nem szeretni, nekem volt edzőm Sopronban, és karakán, határozott embernek tartom, akinek világos elképzelése van a játékról, ráadásul bizonyítja, hogy ebben a bajnokságban csak magyarokkal is lehet eredményt elérni.

Gólt lőtt a világbajnokoknak

– Visszatérve a saját pályafutására, a Debrecenre és a Sopronra hogyan gondol vissza?
– Összességében kellemesen. A Debrecenben a nemzetközi kupaszereplés lehetősége vonzott, és nagyon szerettem ott játszani. Remek volt a közönség, olyan csapatok ellen futballozhattam, mint például a világbajnokokkal felálló Girondins Bordeaux, amelynek idegenben gólt is lőttem. Sajnos amikor új vezetés és edző jött, kevés játékpercet kaptam, és egy év után Bognár György kérésére a Sopron kivásárolt a szerződésemből. 

Ott már több gond akadt, nagy reményekkel de rosszul kezdtünk, Gyurit leváltották, jött Komjáti András, majd Pintér Attila, vele kialakult egy személyes ellentét, amelyet csak évekkel később beszéltünk meg, lett egy makacs sérülésem, egy autóbaleset miatt is kiestem hosszabb időre, és mindez arra ösztökélt, hogy igent mondjak egy harmadosztályú osztrák ajánlatára. 

Tizenkét évet játszottam ott különböző csapatokban, jól éreztem magamat, és annyira megkedveltük egymást mindenhol, hogy sokakkal a mai napig tartom a kapcsolatot.

Tiber Krisztián gyerekek egyéni képzésével foglalkozik  Fotó: Mirkó István

– Ezzel lényegében el is tűnt a szem elől.
– Nem történt semmi különös. Sokáig Sopronban éltem, ott kezdtem el edzősködni az utánpótlásban, majd a megyei bajnokságban a Hegykő csapatánál is dolgoztam, de edzésben is maradtam. Egyszer a vezetőedző szólt, hogy be kellene állnom az utolsó tíz percre, 

és nagyon büszke vagyok, hogy csaknem ötven évesen még győztes gólt tudtam rúgni a megye egyben. 

Három éve hazaköltöztem Székesfehérvárra, eleinte a Vidi utánpótlásában dolgoztam, de a Mol kiszállásával jöttek az anyagi gondok, tavaly nyáron csináltam egy focisulit, amelyben egyéni képzést végzek, szerencsére van bőven jelentkező.

– Ránézésre akár most is beállhatna egy csapatba, egy gramm súlyfeleslege sincsen, és látom, sportos maradt, ide is rollerrel érkezett.
– Hetente háromszor járok spinningelni, olykor kondizom is. Bár alkatilag sem vagyok hízásra hajlamos, odafigyelek magamra, a hiúságom sem engedné, hogy felengedjem magamra a felesleges kilókat.