Bármilyen sportágról is legyen szó, a címeres mezt viselni kiváltság. Nem adatik meg bárkinek, csakis a legjobbak érdemelhetik ki, hogy teljesítményük elismeréseképpen a nemzetet képviselhessék egy másik ország válogatottja ellen. Minden sportoló életében eljöhet azonban a pont, amikor átmenetileg vagy végleg úgy dönt, hogy köszöni, de ő már nem kér a válogatottságból. Ez a szurkolók szemében akár szentségtöréssel is felérhet, pedig...
Tegyük tisztába: válogatottnak lenni azon túl, hogy óriási megtiszteltetés, rengeteg lemondással, extra feladattal is jár. Amikor a csapattársaknak jut néhány nap pihenő, a válogatott kerettag edzőtáborba vonul, ahol ugyanúgy a saját teljesítőképességeinek határát kell feszegetnie, mint a címeres mezben vívott mérkőzéseken, ahol az ország sportszerető közönsége az extrábbnál is extrább produkciót vár el a piros, fehér, zöld színeket képviselőktől.
Az ezzel járó mentális terhet persze egy élsportolónak tudni kell kezelni, ugyanakkor azt is éreznie kell, hogy mikor van az, amikor nem tudja a tőle elvárható szinten szolgálni a hazáját.
A Győri Audi ETO KC 25 éves szélsője, a klubjában rendre megbízható teljesítményt nyújtó Fodor Csenge alighanem most jutott el arra a pontra, amikor úgy látta: jobb egyet hátralépni. Azok kedvéért, akik nem ismernék az előzményeket: a korábban hosszabb sérüléssel bajlódó junior-világbajnok és háromszoros BL-győztes játékos eredetileg tagja lett volna a márciusi összetartására készülő magyar női kézilabda-válogatottnak, ám az első visszajelzését megváltoztatva később azt kérte a kapitánytól, hogy tekintsen el a meghívásától.
Fodor Csenge nehéz döntésről beszélt, hangsúlyozva saját mentális és fizikai állapota megőrzésének fontosságát.
Ez innen nézve tiszta sor, felelős, egyben bátor döntés is. Fodor Csengének időre van szüksége, hogy utolérje magát, és újra a tőle telhető legjobb teljesítménnyel tudja segíteni a magyar válogatottat. Nem ismerhetjük a játékos és a kapitány viszonyát, a fiatal kora ellenére is tapasztalt, a legmagasabb szinten is rutinosnak számító kézilabdázó azonban igen, és valószínűleg ő is úgy kalkulál, hogy lehet még visszaút számára a nemzeti csapatba.
Miért is ne lehetne? A csapat érdeke is azt diktálja, hogy az elérhető legjobb játékosok alkossák a keretét. Ha Fodor Csenge ismét készen áll arra, hogy a klubja mellett a válogatottban is a legjobbját nyújtsa, bizonyosan közölni fogja ezt Golovin Vlagyimirral, aki majd mérlegeli lehetőségeit és az együttes számára legmegfelelőbb döntést hozza.
Fodor Csenge döntése egyébként nem példátlan a magyar élsportban, tavaly ősszel például a futballválogatott kapusa, a klubszinten a német élvonalban és a Bajnokok Ligájában is magas szinten védő Gulácsi Péter is jelezte, hogy átmenetileg nem szeretne válogatott lenni, időre van szüksége. Esete ugyancsak érthető volt: sérülés után építette újra magát, és nem szerette volna megkockáztatni, hogy az extra terhelés miatt további kihagyásra kényszerüljön. Az ilyen példák, kérések, döntések mutatják meg igazán, hogy a címeres mezben csodált, irigyelt sportolók is elsősorban emberek, nem pedig gépek.
