Gulyás László a mai napig képtelen elfeledni a Heysel-katasztrófa borzalmait

Negyven évvel ezelőtt, 1985. május 29-én Brüsszelben történt meg a labdarúgás egyik legnagyobb tragédiája. A Liverpool és a Juventus a belga fővárosban csapott össze a Bajnokcsapatok Európa-kupája döntőjében. A mérkőzés előtt kezdődött lelátói incidensek tömegszerencsétlenségbe torkolltak. A meccset a Magyar Televízióban Gulyás László közvetítette. Gulyás öt évvel ezelőtt írta meg emlékeit a máig nem felejthető, szörnyű eseményekről. Ebben a cikkben most újra felidézzük a tragikus eseményeket a találkozót közvetítő riporter szemszögéből.

A negyven évvel ezelőtt történtek máig nyomot hagynak az emberekben Fotó: DOMINIQUE FAGET Forrás: AFP

Szinte hihetetlen, de eredetileg ezt a BEK-döntőt nem Gulyás László, hanem Knézy Jenő közvetítette volna a Magyar Televízióban. Néhány héttel a május 29-i finálé előtt azonban Gulyás azt javasolta Knézynek, hogy cseréljenek. Azaz a Gulyásra kiosztott KEK-döntőt, a Rapid Wien és az Everton összecsapását Knézy közvetítse, a Liverpool és a Juventus BEK-döntőjét pedig Gulyás. Knézy ráállt a cserére, pedig ha nem így tesz, talán minden másképpen történik.

Gulyás László, az MTV egykori riportere, aki 1985. május 29-én Brüsszelből közvetített (Fotó: MSÚSZ/Cseh Peter)

1985. május 27-én Gulyás László Brüsszelbe indult

Két nappal a BEK-döntő előtt indult el az MTV akkor 35 éves riportere Brüsszelbe. Akkoriban az volt a szokás, hogy az eseményt megelőzően már 48 órával a helyszínre utaztak, így elkerülhették az esetleges közlekedési nehézségeket. Még egy nappal a döntő előtt sem utalt semmi arra, hogy másnap tragikus események játszódnak le a Heyselben. Ám 1985. május 29-re minden megváltozott. Innetől adjuk át a szót Gulyás Lászlónak.

Gulyás László: „A meccs napjának délelőttjén némi hangulatfigyelésre még bementem a belvárosba – emlékezett vissza az MTV riportere.  – Addigra már az angol és az olasz szurkolók is megérkeztek. 

Némi szorongással figyeltem a Liverpool-szurkolókat, akik jelentős mennyiségű alkohol (főleg sör) elfogyasztása után (alatt) már elkezdték átrendezni a belvárost. Felborították a kukákat, s ha olasz szurkolót, Juventus-mezbe öltözött drukkert láttak, a legkevesebb az volt, hogy mutogattak, fenyegettek. 

Ekkor eszembe jutott 1981. május 30. Ezen a napon a svájci Bázelből közvetítettem a Svájc–Anglia labdarúgó-vb-selejtezőt. (Egy csoportban voltunk ezzel a két válogatottal, az MTV azokat a meccseket is adta, amelyeken az ellenfeleink egymással játszottak.) Mezey Györggyel, a magyar válogatott másodedzőjével, Mészöly Kálmán szövetségi kapitány segítőjével sétálgattunk Bázel utcáin, s találkoztunk egy csoport angol drukkerrel, akik az aluljáróban őrjöngtek, mi pedig a falhoz lapulva, félelmünkben izzadva vártuk, hogy továbbvonuljanak. De akkor nem esett bajunk. De térjünk most vissza Brüsszelbe. Még messze voltunk a meccs kezdésétől, de azt mindenki tudta, mennyire félelmetesek az angol drukkerek. Azt is tudtuk, mert láttuk a tévében, hogy volt olyan hajó, amely tele volt olyan részeg Liverpool-szurkolókkal, akik az áthajózás során egymást verték. Ez a társaság is megérkezett Brüsszelbe. Meg a többiek: repülővel, vonattal, autóval.”

A tragikus pillanatok kezdete Brüsszelben 1985. május 29-én (Fotó: AFP/Europress)

Egy gyerekmeccsen kezdődött el a balhé

Mintegy négy órával a meccs kezdése előtt az MTV kommentátora már a helyszínen tartózkodott, mert részt kellett vennie a BEK-döntő előtti nemzetközi televíziós értekezleten. Ennek végén foglalta el a helyét a riporterállásban. A döntő előtt a szervezők a Liverpool és a Juventus mezébe öltöztetett gyerekcsapatokat vezényeltek a Heysel gyepére, ezek a srácok játszották az előmérkőzést. Ártalmatlan, jó mókának tűnt mindez, nem sejtette senki, hogy hamarosan tragédia történik. Egy félidőnyi játékot követően a Liverpool mezébe öltöztetett gyerekcsapat 3-0-ra vezetett. Az ekkor már szinte teljesen részeg angol drukkerek úgy szurkoltak a gyerekeknek, mintha a nagy meccsen lettek volna. 

A második félidőben a Juventus-mezes kölykök együttese szépített, s ez volt az a gól, amely után elszabadult a pokol.

Ekkor 19.10-et mutattak az órák.

Gulyás László: „A sajtóhelyről, amely egy magasított terasz volt semmit nem lehetett szabad szemmel látni, mert a lelátó tőlünk balra eső karéját kitakarták a kamerák, a szurkolók. Mi csak a monitorokon láttuk, hogy mi történik. Borzongás, félelem töltött el mindenkit a sajtóhelyen, hiszen semmit nem tudtunk az előzményekről, arról, hogy miként is kezdődött a verekedés, ki és miért kezdte. Az olaszok menekültek. Az angolok petárdákat, köveket dobáltak feléjük. Nem volt nehéz dolguk, mert az omladozó stadion lelátójáról szedhették fel ezeket a köveket. 

Nem sokkal később az öreg stadion egyik támfala leszakadt és összeomlott. 

A 39 áldozat többsége a fal leomlása után, a romok között halt meg, de ezt ott és akkor még nem tudtuk.”

A Heysel-tragédia egy pillanata 1985. május 29-én (Fotó: AFP/Dominique Faget)

20.10 perc: az MTV kapcsolta Brüsszelt

Ezeket az eseményeket csak azok láthatták, akik a helyszínen voltak, mert a tévéközvetítés még nem kezdődött meg. Hamarosan azonban az egész világ értesülhetett a szörnyű tragédiáról. A magyar nézők is, amikor 20.10-kor az MTV bemondónője felkonferálta a meccset, és a Magyar Televízió kapcsolta Brüsszelt. A BEK-döntő elvileg öt perccel később, 20.15-kor kezdődött volna.

Gulyás László: „Mivel teljesen egyedül voltam az MTV-től Brüsszelben (azaz nem volt a mai divatos szóval élve pályaszéli riporterem), esélyem sem volt arra, hogy elmozduljak a kommentátorállásból. Senkit nem engedtek ki a helyéről, így a mellettem ülő Képes Sport munkatársat, Őri B. Pétert sem kérhettem meg, hogy eredjen az események nyomába. A hatóságok bennünket védtek, miközben senki sem adott tájékoztatást. Mi televíziósok és rádiósok egymást figyeltük, szinte szájról olvasva próbáltunk információhoz jutni. Hogy ki mit hall, ki mit tud saját kollégáitól a fejhallgatón keresztül. Nekem egy belgrádi kolléga mutatta egyik kitárt kezét, jelezvén: öten haltak meg. Ezt el is mondtam a nézőknek. 

Egyszer csak a RAI, azaz az olasz állami tévében közvetítő kolléga előtt ott termett egy középkorú, vérző, tépett ruhájú ember, aki üvöltve panaszolta honfitársának, hogy mi is történik a lelátón, majd összeesett, és a szemünk láttára halt meg.

Hogy miként keveredett oda a hatalmas káoszban, senki sem tudja. Amíg élek, nem felejtem el ezt a képet. Közben az MTV-ben ment az adás, folyamatosan beszélnem kellett úgy, hogy érdemi információt továbbra sem kaptam. A borzalmak közepette, sírástól fojtogatva beszéltem, de semmit nem tudtam hozzátenni a képhez, legfeljebb tovább növeltem vékony, s egyre akadozó hangommal a kétségbeesést. 35 évesen, négy éve voltam televíziós sportújságíró, és nem haditudósító televíziós. A képernyőre került, sportrendezvényekhez nem illő, borzalmas eseményekkel képtelen voltam mit kezdeni. Ekkor szóltak a fülemre Budapestről: »Add vissza a szót! Zenével megoldjuk.« Megváltásként éltem meg mindezt, s adtam vissza a következő mondattal: »Én most innen nem tudok többet mondani, zene Budapestről.«”

Gulyás László tudja, hogy hiba volt visszaadni a szót

Gulyás László ma már tisztában van azzal, hogy nagy hiba volt visszaadnia a szót Budapestnek. Ugyanakkor a fiatal tévés nem ellenkezhetett az utasítással. Akkoriban az volt a szokás, ha a Szabadság térről a közvetítő riportert arra utasítják, hogy adja vissza a szót, akkor ezt minden körülmények között meg kellett tennie. 

Ellenkezni, vitatkozni nem lehetett. Egy budapesti szerkesztő akkor úgy döntött, hogy popzenét sugároznak, de a Brüsszelből jövő képeket kint hagyták.

Így fordulhatott elő az, hogy miközben a döbbent magyar nézők azt látták, hogy a mentők egymás után húzzák ki a romok alól a holttesteket, aláfestő zeneként az ABBA együttes muzsikált.

A csíkos mezes Juventus nyerte az 1985-ös BEK-döntőt a Liverpool ellen (Fotó: AFP/Dominique Faget)

Gulyás László: „A Heyselben remegett a kezem, izzadtam a kíntól, amikor kaptunk egy papírt a sajtófőnöktől, amelyen a következő információ állt: Az UEFA végrehajtó bizottsága tanácskozik a döntő megrendezéséről. Slussz. Egy óra alatt ennyit tudtak összehozni, miközben harminckilencen lelték halálukat. Közben Budapestről, a Szabadság térről folyamatosan kérdezték: lesz-e a meccs, de válaszolni nem tudtam sem igent, sem nemet, mert magunk sem hallottunk semmit.”

Vártunk, szörnyülködtünk, tehetetlenül vergődtünk, miközben engem nyomasztott, hogy megváltam a szótól. Pesten is érezték, hogy ez így nem mehet tovább, lekeverték a zenét és kiadták a szót újra Brüsszelnek.

Most, hogy újra tudtam olvasni az akkori újságokat, több helyen láttam, a »Gulyás zenét kért megjegyzést«, amellyel a kollégák arra utaltak, hogy miközben emberek tucatjai haltak meg, én muzsikát rendeltem. Ez nem így történt. Amikor az utasítón a fülemre szóltak, hogy adjam vissza a szót, és ők megoldják zenével, akkor önkéntelenül azt mondtam, hogy most zene következik Budapestről. 

A szó visszaadásának ténye mellett ez a mondat – ma már tudom – óriási hiba volt a részemről, azonban egyes akkori újságok sugallatával ellentétben a zene bejátszásának fájdalmasan szerencsétlen ötlete korántsem tőlem származott. 

A közvetlenül előttünk zajló féktelen erőszak tombolása miatti ösztönösen felszínre törő félelmek, az információhiány és az oda nem illő események közepette is szükséges riporteri élőbeszéd eleve egy olyan beszűkült tudatállapotot eredményezett, hogy az ember bármilyen utasításnak ösztönösen eleget tett, amiről úgy tűnt, hogy kiutat jelent a szorult helyzetből. Ez persze rutin kérdése is, aminek az ember a pályája elején inkább híján van, mint később, másrészről talán az sem véletlen, hogy nem ugyanaz az újságíró tudósít egy sporteseményről, aki egy erőszakba torkolló tömegtüntetés vagy egy hadmozdulat első vonalából.”

Óriási bírói hiba döntött

A mérkőzést végül lejátszották, a Juventus Michel Platini tizenegyesével 1-0-ra nyert a Liverpool ellen. Ennek a tizenegyesnek a megadása amúgy döbbenetes bírói hiba volt, mert a Liverpool játékosa, Gary Gillespie nem a tizenhatoson belül vágta fel az olaszok lengyel légiósát, Zbigniew Bonieket. 

A svájci bíró, André Daina méterekkel le volt maradva, mégis befújta a tizenegyest.

Gulyás László: „Azt már csak az ismétlésből lehetett látni, hogy szó nem lehetett büntetőről. Nem sokkal később Massimo Bonini a tizenhatoson belül felvágta Ronnie Whelant, de a svájci bíró ekkor másfelé nézett. Pedig ez tiszta tizenegyes volt. Majd a világ egyik legjobb bírójának tartott svájci lefújta a döntőt. Nyertek az olaszok.”

Középen André Daina, aki óriási hibát követett el a brüsszeli BEK-döntőben (Fotó: AFP/Dominique Faget)

A magyar sajtó már egy nappal a BEK-döntő után arról cikkezett, milyen hibát követett el Gulyás azzal, hogy visszaadta a szót. 

A Ludas Matyi című szatirikus hetilapban hosszú cikkben gúnyolódtak a tévériporteren, de más sajtótermékek is komoly kritikát fogalmaztak meg.

Ugyanakkor Gulyás akkori főnöke, a tévé sportosztályát vezető Radnai János szerint a fiatal tévés nem követett el hibát, hiszen végre kellett hajtania a budapesti szerkesztő utasítását. Gulyás László erről így beszélt.

A Ludas Matyi kigúnyolta, a főnöke megvédte

Gulyás László: „Zaklatott voltam, marcangoltam magam. Éreztem: lehet, hogy sordöntő hibát követtem el azzal, hogy és ahogy visszaadtam a szót. Így indultam másnap, csütörtökön haza. 

Nem tagadom: az is megfordult a fejemben, hogy ezzel vége a tévés pályafutásomnak.

Amikor hazaértem, felhívott a TV Híradó aznapi szerkesztője, bementem a stúdióba, ott elmondhattam egy, vagy két percben, hogy mi is történt velem az előző nap Brüsszelben. Természetesen ez a pár perc nem adott lehetőséget arra, hogy az események és a saját cselekedetem belső, lelki összefüggéseire legalább egy csekély magyarázatot adhassak. Radnai János, a Telesport akkori főszerkesztője behívott a szobájába, a következőket mondta: »Tudom, hogy nem magadtól adtad vissza a szót.« Ezzel részéről az ügy be volt fejezve. A szerkesztőségben nem beszéltünk többet erről – azokkal a tévésekkel sem, akik a döntő napjának estéjén ügyeletesek voltak, akik a brüsszeli közvetítés megszakítására felszólítottak.

A hibát azonban végső soron én követtem el: nem kellett volna visszaadni a hangot, de abban az időben egy négy éve kommentátorként dolgozó fiatal nem mondhatott nemet az idősebbeknek,

a tapasztaltabbaknak, pláne – ahogy utaltam rá korábban – az adásvezetőnek. Ettől még persze engem három és fél évtizede kísért a Heysel Stadion, a halottak, a közvetítés, a szakmai hiba. Ma már biztos, hogy magamnál tartanám a szót, bátran vállalnám a képet és a hangot is.”