Norvég álom, magyar futballkeserűség

Nem volt olyan régen, hogy ne emlékezzünk rá: 2015. október 18-án szinte minden egyes ellenfél Magyarországot akarta a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokság pótselejtezőjében ellenfélnek. A sorsolás aztán Norvégiát rendelte a magyar csapat mellé, a VG. című lap stúdiójában ülő szakértő pedig ezt megtudva így kiáltott fel: „Álomsorsolás!” A történet folytatása ismert: a magyar csapat kettős győzelemmel jutott ki a 2016-os Eb-re, amelyről Norvégia lemaradt. Tíz évvel később azonban a helyzet teljesen megváltozott. Miközben Magyarország a 2026-os világbajnokságra sem jutott ki, addig Norvégia az olaszokat megelőzve csoportelsőként kvalifikált a vb-re, amelyen az ötödik helyen végzett. Mi történt az elmúlt tíz évben a két ország válogatottjával? Ezt vizsgáljuk ebben a cikkben.

2015-ben a magyar válogatott Norvégia ellen ünnepelhetett, mert kijutott a 2016-os Európa-bajnokságra Fotó: ATTILA KISBENEDEK Forrás: AFP

Norvégia: a futballista nem csak focizik

A másik alapvető különbség Norvégia és Magyarország utánpótlás nevelése között, hogy amíg nálunk egy futballista csak futballista, addig a skandináv országban teljesen természetes, hogy egy tehetséges focistapalánta télen síel, nyáron a futball mellett atletizál. Azaz több sportágat is űz. Erre a legjobb példa Erling Haaland esete, aki a futball mellett gyerekként kézilabdázott, golfozott és az atlétikai stadionokban is megmutatta magát. Maradva a norvég válogatott legnagyobb sztárjánál: Haaland első futballedzői nem profi szakemberek, hanem önkéntes, nem hivatásos szakemberek voltak. A szülein kívül (ne feledjük, hogy Haaland édesapja is norvég válogatott volt, s játszott az 1998-as világbajnokságon) ezek az edzők voltak azok, akik megszerettették a kisfiúval a sportágat. Ez a modell északon bevált, így működik például a dán kézilabda is, az eredmények pedig ott is önmagukért beszélnek.

Erling Haaland felbukkanása a norvég futballfejlesztés eredménye - Fotó: EVRIM AYDIN / ANADOLU

Magyarország más utat választott. Túl azon, hogy a Haaland-féle nevelési módszerek (kivéve Szoboszlai Dominik esetében) idehaza teljesen elképzelhetetlenek, a magyarok sokkal inkább a futball infrastrukturális fejlesztését tartották szem előtt. Ezért történhetett meg az, hogy a Norvégiánál sokkal szegényebb Magyarországon több pénzt öltek bele a stadionok, edzőpályák, akadémiák fejlesztésébe, mint Norvégiában. 

A skandináv országban nem stadionokat, hanem több száz műfüves pályát építettek.

Mi célból? Hogy a zord időjárási körülmények ellenére is egész évben tudjanak futballozni. Ez jelentősen növelte a norvég futballba beáramló gyerekek számát. Ez volt az óriási differencia, azaz a legnagyobb különbséget nem az infrastruktúrában, hanem a játékosfejlesztési filozófiában és a sportágba bekapcsolódó gyerekek számában kell keresnünk.

Irány valamelyik topliga

Túlságosan egyszerű dolog lenne a norvég futball jelenlegi felemelkedését kizárólag Erling Haaland vagy Martin Ödegaard megjelenésével magyarázni. A két világklasszis nem oka, hanem következménye a norvég rendszer fejlődésének. A Norvég Labdarúgó-szövetség olyan utánpótlásprogramot dolgozott ki, amelyben minden korosztály ugyanazokat az alapelveket követte. A hangsúly a technikai képzésen, a döntéshozatal fejlesztésén és a játékintelligencián volt, nem pedig a korai fizikai fölény kihasználásán. Az úgynevezett „Landslagsskolen” (Nemzeti Válogatott Iskola) program országos hálózatot hozott létre, amelyben a legtehetségesebb fiatalok rendszeres közös képzést kaptak, miközben klubjukban maradhattak. Ez a modell nem egyetlen szupersztárt termelt ki, mint nálunk Szoboszlai Dominikot, akinek egyéni fejlődését nehezen lehet csak és kizárólag a magyar futballhoz kapcsolni. 

Ha megnézzük a mostani vb-n szerepelt norvég keretet, ott nem csupán a Manchester City-ben játszó Haaland vagy az Arsenalban focizó Ödegaard számított meghatározó játékosnak. Alexander Sörloth Spanyolországban, az Atlético Madridban lett meghatározó játékos. Antonio Nusa Belgiumból (Club Brugge) indulva Európa egyik legkeresettebb szélsőjévé fejlődött, s igazolt Lipcsébe. Oscar Bobb 2023-26 között a Manchester Citynél fejlődhetett. Kristoffer Ajer (Brentford), Leo Östigård (Napoli), Andreas Schjelderup (Benfica) szintén erős európai bajnokságokban szerepeltek. 

Ilyet pedig a magyar labdarúgó-válogatott nem tud felmutatni.

Norvégiában természetes, hogy a legjobb játékosok viszonylag fiatalon külföldre szerződnek. Az Eliteserien, azaz az első osztályú bajnokság klubjai tudatosan törekednek arra, hogy tehetségeket képezzenek, akik később Európa legerősebb bajnokságaiban bizonyíthatnak. Ennek eredményeként a norvég futballisták már húszas éveik elején magas szintű nemzetközi tapasztalatot szereznek. Ezzel szemben az elmúlt tíz évben Magyarországon a szakmai viták arról szóltak, hogy az akadémiákról kikerülő futballisták közül viszonylag kevesen jutottak el stabilan a topligákba. Sokan hosszabb ideig maradnak az NB I-ben, amelyet egyetlen európai topbajnoksággal sem lehet összevetni. De még a norvég bajnoksággal sem.

Martin Ödegaard nehezen viselte az angolok elleni kiesést - Fotó: WILLIAM VOLCOV / BRAZIL PHOTO PRESS

A norvég klubok tisztában vannak vele, hogy a világ legjobb bajnokságaival nem tudnak versenyezni. Ezért más célt választottak. A játékosexport számukra nem kudarc, hanem a siker legfontosabb fokmérője lett. Hiszen minél több norvég futballista jut el topligákba, annál erősebb lesz később a válogatott.

Nem minden a pénz

Az elmúlt évtizedben mind Norvégia, mind Magyarország jelentős összegeket fordított a labdarúgás fejlesztésére. A különbséget azonban az jelentette, hogy mire költötték el a pénzeket. 

Amíg a norvégok pénze, anyagi befektetése szinte csak és kizárólag nemzeti csapatuk fejlődését, erősödését célozta meg, addig Magyarországon az infrastruktúrális fejlesztések mellett a befektetett állami pénz a magyar bajnokság vélt erősödése reményében többnyire középszerű külföldiek zsebében landolt.

Norvégiában a már említett műfüves pályák építése mellett legalább akkora figyelmet kapott a szakemberképzés, a gyermekfutball és a helyi klubok támogatása. Miközben a magyar labdarúgás fejlődését az infrastrukturális fejlesztésekkel kapcsolták össze, Norvégiában a fejlődés alapját nem a gombamód szaporodó új stadionok, hanem a tehetségek felbukkanása jelentette. 

A 2015 óta eltelt 11 év világosan megmutatta, hogy két mérkőzés, azaz két pótselejtező és egy kijutás önmagában semmit sem mond egy ország futballjának jövőjéről. Norvégia 2015-ben elbukta az Eb-pótselejtezőt. 2026-ig egyetlen nagy tornára sem jutott el.

Mégis, fényévekkel tart előbbre a magyar futballnál. Klubszinten is (elég, ha csak arra gondolunk, hogy az FK Bodö/Glimt elődöntőt játszott az Európa-ligában, a tizenhat közé jutott a Bajnokok Ligájában), s amint azt a mostani világbajnokság megmutatta, válogatott szinten is. A vb ötödik helyezés a magyar labdarúgás számára jelenleg elérhetetlen, legutóbb 1962-ben végeztünk ezen a helyen a chilei világbajnokságon. Miközben a norvég válogatott a jelen és a jövő csapata, a magyarnak már az is óriási siker lesz, ha 2028-ban ott lehet az Európa-bajnokságon. Hogy 2030-ban kijutunk-e a világbajnokságra? Erre nem mernénk nagy tétben fogadni.