A hazát is szolgálja a hűséges fradista

Tagja volt a magyar futball máig utolsó igazán sikeres korosztályos együttesének, az 1984-ben ifjúsági Európa-bajnokságot nyert csapatnak, a felnőttek között huszonkilencszeres válogatott, megválasztották az év labdarúgójának, a Ferencvárossal ötszörös bajnok, s részese volt a BL-szereplésnek is. Keller József elégedett azzal, amit elért, de ötvenöt évesen is képes új célokat maga elé tűzni, ezért újra angyalbőrt húzott.

A kemény balhátvéd a fiával együtt csatlakozott önkéntesként a honvédséghez Fotó: Mirkó István

– Először is, mindenki egyéniség volt a csapatból. Másodszor, alaposan felkészültünk az Eb-re, már előtte hónapokkal voltak összetartások, amelyekre én még Nagykanizsáról vonatoztam fel. Harmadszor, Berci bá nagyon jól összerakta a csapatot, mindenki pontosan tudta a dolgát. Még ma is beleborzongok, ha arra gondolok, hogy Moszkvában, a Luzsnyiki-stadionban telt ház, nyolcvanezer néző előtt győztük le a szovjeteket a döntőben.

– Obligát kérdés: felnőttként miért nem tudták ezt a sikert még csak meg sem közelíteni?

– Ma úgy mondanák, nem voltunk megfelelően menedzselve. Csak a saját példámból kiindulva, az akkori csapatból Pintér Attilával és Zsinka Jánossal együtt igazoltunk 1984 nyarán a Fradiba, s velünk együtt került fel a felnőtt keretbe Zsivóczky Gyula, Haáz Ferenc és Deák Sándor. A megfiatalított csapattal jól kezdtük a bajnokságot, de aztán megtorpantunk, s időbe telt, mire egyenesbe kerültünk. Nagyobb odafigyeléssel, néhány rutinos játékos támogatásával ez elkerülhető lett volna. Arról nem is szólva, hogy válogatott szinten az Eb után elengedték a kezünket, mindenkinek a klubjában kellett megküzdenie a helyéért, ami persze természetes, de a szövetségtől külön már nem kísértek figyelemmel minket.

– Egyértelmű volt, hogy a Ferencvárosban folytatja?

– Igen. Noha hívott a Honvéd és a szomszédvár, NB I-es ZTE is, de fradistaként nőttem fel, kedvenc csapatom hívott, nem is volt kérdés, hogy ide jövök.

– A Tapéta becenevet már a Fradiban kapta?

– Nem, még Kanizsán, az idősebb játékosoktól, valószínűleg azért, mert mindig sokat futottam, tapadtam az ellenfélre. Bánki Józsefnek, Dodónak köszönhető, hogy rajtam maradt. Még Kanizsán hallotta meg, hogy így hívnak, nagyon megtetszhetett neki, mert a Fradinál is népszerűsítette.

– 1986-ban mutatkozott be a válogatottban. De csak szeptemberben. Álmodott a világbajnoki szereplésről?

– Mezey György már 1984-ben, az ifi Eb után odavett a felnőtt válogatotthoz, úgy, hogy még nem volt NB I-es mérkőzés a lábamban. A Svájc és Mexikó elleni felkészülési meccseken már azon a nyáron ott ültem a kispadon. Az a csapat érthetően megbonthatatlan volt, nem lehetett vitás, hogy Péter Zoli és Varga „Kacsa” a két balhátvéd, mindketten szenzációs játékosok voltak.

A kemény balhátvéd a fiával együtt csatlakozott önkéntesként a honvédséghez
Fotó: Mirkó István

– Így örökre lemaradt a világbajnokságról, viszont részese lett kínos mérkőzéseknek, a Málta elleni két döntetlennek még 1989-ből, majd az Izland elleni vereségnek 1992-ből.

– A Málta elleni döntetlenek különösen fájók, mert az 1990-es vb-re ki kellett volna jutnunk. Később aztán érezhetően kissé ellépett mellőlünk a világ.

– Ha már 1989, abban az esztendőben az év labdarúgója volt. Balhátvédet ritkán ér ekkora elismerés.

– S az értékét emeli, hogy az edzők szavazata alapján érdemeltem ki a díjat. Egész évben jól ment a játék, s védő létemre sokat támogattam a támadójátékot, ezért eshetett rám a választás.

– 1992 pedig egy másik jelenet miatt is fájdalmas. Akkor okozott súlyos sérülést Romanek Jánosnak. Nehezen dolgozta fel?

– Jani a mai napig a barátom. Hibáztam, kétségtelen, de szerencsétlen jelenet volt, természetesen eszemben sem volt szándékosan szabálytalankodni. Bocsánatot kértem, szerencsére tisztáztuk a dolgot, de utána hetekbe került, mire újra rendesen, a párharcokat vállalva tudtam futballozni.

– Csak 1996-ban, harmincegy évesen igazolt külföldre. Miért nem hamarabb?

– Akkor is csak Jean-Claude Bras kérésére, aki akkor támogatta a Fradit, s megkért, hogy igazoljak a francia másodosztályban szereplő csapatához. Hogy miért nem mentem hamarabb? Igazából nem foglalkoztatott ez a kérdés. Nagyon jól éreztem magam a Ferencvárosban, bajnoki címeket szereztünk, kupagyőzelmeket arattunk, s még a Bajnokok Ligájában is szerepelhettem. Néha csábított egy-egy menedzser, de nem volt mehetnékem.

– Aztán hazajött, s még negyvenévesen is futballozott. Nem hagyta abba túl korán?

– Nem hinném. Akkor is szép sikereknek lehettem részese, Csank Jánossal egyből bajnokok lettünk, Garami Józseffel pedig megnyertük a Magyar Kupát. A 2004-es bajnoki aranyhoz már pályaedzőként járultam hozzá.

– Lehetett dolga bőven, hogy csillapítsa a feszültséget Pintér Attila és a játékosok között.

– Igen, sokat beszélgettünk akkoriban... Az a lényeg, hogy végül sikeresen zártuk az idényt.

– A Ferencvárostól azóta sem szakadt el, az utánpótlásban dolgozik. De nem csak a Fradit szolgálja, hanem a hazát is. Honnan jött a késztetés, hogy önkéntes katonának álljon?

– A fiam már nem volt katona. Nekem viszont csak szép emlékeim vannak a seregből, pedig, már a Fradi játékosaként, tíz hónapot húztam le. Emlékszem, eleinte kísérettel mehettem ki edzeni és a meccsekre, de mindig visszatértem a laktanyába. Sokat meséltem erről a fiamnak, aki aztán idővel kedvet érzett ahhoz, hogy kipróbálja. Együtt vágtunk bele, ezen a nyáron tettük volna le az esküt, ha nem szól közbe a koronavírus. De jó katona módjára ettől az akadálytól nem hátrálok meg.