Barcelonából méltatják az edzői pályától elbúcsúzó Benedeket

Három évtizedes sportbarátság köti össze a két nagyszerű pólóst az első, 1990-es várnai összecsapástól az athéni olimpiáig, amikor Dani Ballart befejezte vízilabdás pályafutását. A vízilabdázóhoz képest apró termetű (178 centis, 73 kilós) katalán sportember váltakozó sikerű küzdelmeket vívott a medencében Benedekkel, Tibor három, Dani egy olimpián hallgathatta az eredményhirdetésnél hazája himnuszát.

– Máig nem értem, hogyan nem tudtátok a Bernat Picornell-uszodában megverni az olaszokat a döntőben...

– Mi sem értjük, máig beforratlan seb az a hosszabbításban elveszített finálé. De a magyarokat 8-5-re megvertük!

– Emlékszem, csak hatodikok lettünk, szegény Konrád János szövetségi kapitány hiába vette elő sírva a tokiói olimpián használt törölközőjét, még az sem hatotta meg, az sem lelkesítette a játékosainkat... De aztán 1993-ban, Sheffieldben 14-11-re kiütöttünk benneteket, ott voltam, édes volt a bosszú.

– Bennem azért maradt meg a meccs, mert Tibor élete egyik nagy játékát nyújtotta, öt gólt dobott, egyszer bedobta ellenem a megkerülős cselt, csak visszahúzni tudtam, ő meg beverte a négyméterest. Kár, hogy a döntőt elveszítettétek az olaszok ellen. Ez a mi közös sorsunk...

– 1994-ben, Rómában, a vb-n nem találkoztunk, 1995-ben, Bécsben, az Eb-n...

– Csak a szokásos, Tibor ezúttal négy gólt dobott nekünk, 13-11-re kikaptunk, de megint az olaszoké lett az arany, a magyarok előtt.

– Utána viszont beindultunk. 1997, Sevilla, arany! A ti hazai medencétekben 7-7-et játszottunk, aztán 1998 januárjában a döntőt 6-4-re megnyertétek ellenünk Tibor két gólja ellenére. 1999-ben, Firenzében nélküle lettünk Európa-bajnokok, aztán jött Sydney, Tibor első olimpiai bajnoki címe, ahol megint nem találkoztatok, majd Athénban jött a második.

– Én meg akkor búcsúztam a válogatottól. Tibor még Pekingben harmadszor is olimpiai bajnok lett, aztán London után, 41 évesen megkapta a válogatottat. És rögtön megnyerte a világbajnokságot, ráadásul pont Barcelonában. Miután mi gyorsan kiestünk, Tibor miatt a magyaroknak drukkoltam, és eredményesen, mert győztetek! Hihetetlen, hogy azt a sodró lendületet, ami a vízben jellemezte, át tudta adni edzőként is a játékosainak. Borzasztóan sajnálom, hogy ilyen rövid ideig tartott az edzői pályafutása, hogy 47 évesen visszavonult. Én még edzősködöm, Barcelonában a San Andreu csapatát irányítom...

– Hová helyezed Tibort az egyetemes vízilabdasport történetében?

– A legnagyobbak közé, mondjuk, az első ötbe. Játékosként, természetesen. Mindig azon töprengtem, honnan az ördögből van ilyen sok klasszis balkezesük a magyaroknak? A mi időnkben ott volt Tibor, Varga Zsolt, aztán Kiss Gergely, Madaras Norbert, egyik jobb volt, mint a másik. Most meg Vámos Márton, Zalánki Gergő... Van erre magyarázat?

– Nincs.

– Arra viszont van, hogy Tibor miért volt ekkora pólós. Legalábbis van rá egy elméletem. Akkora akaraterőt, elszántságot, olyan munkamorált senki másnál nem tapasztaltam, mint Tibornál. Pedig én sem voltam egy lusta srác.

Mi tagadás, ez a magyarázat egészen elfogadhatóan tűnik...