Hegedüs, Hirschl, Guttmann – Vadócz magyar elődei (2.)

Vadócz Krisztián a magyar futball – egyik – nagy világvándora. De régen akadtak más, híresebb, a világ labdarúgásában kitörölhetetlen nyomot hagyó magyar világvándorok, akik közül többen éppen a CA Peñarolnál, Vadócz klubjánál terjesztették az igét. Mit terjesztették, egyenesen korábban nem tapasztalt magasságokba repítették a leghíresebb uruguayi egyesületet, sőt, Hirschl Imre személyében éppen honfitársunk volt az, aki nélkül most nem beszélhetnénk a futball történetének egyik legnagyobb szenzációjáról, az 1950-es Maracanazóról, Uruguay második világbajnoki címéről. Háromrészes múltidéző sorozatunkban a Peñarolt világhíres klubbá alakító magyaroknak állítunk emléket.

Ch. Gáll András
2020. 04. 15. 12:34
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Hirschl Imre, alias Emérico Hirschl, a legnagyobb hatású futballszakember azok között, akiket – senki sem ismer. Vagy úgyszólván senki. Pesten biztosan nem, de ha az ember végigmegy Montevideo utcáin, ott is csak néznek a járókelők, mint borjú az új kapura Hirschl nevének hallatán. De hát ki is volt Emérico Hirschl, a negyvenes évek végi nagy Peñaroljának építőmestere, sőt, minden túlzás nélkül az 1950-es világbajnok uruguayi válogatott kialakítója, hajszál híján szövetségi kapitánya?

Egy zsidó hentes, az ösztönös futballzseni

Hát, alapból egy majd' két méter magas, tagbaszakadt pesti hentes és mészáros. (Amúgy nem Pesten született, hanem innen délre, a Duna partján, Apostagon, 1900. július 11-én, Hirschl Vilmos kocsmáros és Kohn Cecília gyermekeként.) Aki 1929-ben, mindmáig rejtélyes körülmények között csatlakozott a Ferencváros elhíresült és legendássá vált dél-amerikai túrájához. Mindenesetre a július 21-i, az akkor már kétszeres olimpiai bajnok Uruguay elleni, 3:2-re megnyert meccsen, állítása szerint – bár ezt semmilyen dokumentum nem támasztja alá – masszőrként tevékenykedett a csapat mellett, amely ebben az összeállításban verte meg Andradéékat: Amsel – Hungler II., Papp – Furmann, Bukovi, Obitz – Rázsó, Takács II., Turai, Toldi, Kohut.

Szóval, Hirschl odacsapódott a Fradihoz, majd amikor a csapat már Argentínában volt, lelépett. És elterjesztette magáról, hogy ő magyar futballedző, ami 1929-ben körülbelül akkora presztízzsel járt együtt, mintha azt mondta volna magáról, hogy kanadai hokis vagy amerikai kosaras. Ha egy futballedző magyar volt, akkor az garancia volt a minőségre.

Ez az egyik verzió, ami magyar forrásokból táplálkozik. A másik némileg eltér ettől, és ez utóbbit a La Nación című argentin napilapban olvastam.

Ezek szerint Hirschl valóban a Fradival érkezett Dél-Amerikába, ahol több mérkőzésen is szerepelt, többek között a New York-i zsidó csapat, a Hakoah All-Stars ellen. Hirschl – aki maga is zsidó volt – csatlakozott a Hakoah-hoz és velük túrázott tovább. Majd amikor a túra befejeződött, São Paulóban ragadt. A Palmeiras (akkori nevén Palestra Italia) pályaedzője lett, a vezetőedző, Medgyessy Jenő segítője. Idővel aztán továbbállt, és Buenos Airesben leszerződtette a Gimnasia y Esgrima de la Plata, amely – nevével ellentétben – nem tornász és vívócsapat volt, hanem futballklub.

Van egy harmadik verzió is, amelyet Jonathan Wilson: Names Heard Long Ago című, magyarra még le nem fordított, nagyszerű könyvében olvashatunk. (Wilson a könyv függelékében köszönetet mond többek között Dénes Tamásnak és Szöllősi Györgynek, akik segítettek neki az anyaggyűjtésben.) Nos, ezek szerint Hirschl 1929. szeptember 20-án szállt partra Santos kikötőjében az Almanzora nevű hajóról, amely a franciaországi Cherbourg kikötőjéből indult útjára.

Innen a három szál egyesül. Hirschl sikert sikerre halmozott a Gimnasiával, olyannyira, hogy 1935-ben a River Plate 5000 pesóért kivásárolta – ilyesmire addig nem volt példa az argentin futballban. Megérte a pénzét, 1936-ban megnyerte a Milliomosokkal a bajnokságot és a kupát is. Majd 1938-ban visszatért a Gimnasiához, de itt már nem tudta megismételni korábbi sikereit.

A rá következő évben azonban valami olyasmi történt, ami alapjaiban megváltoztatta életét. Hirschl segédkezett a fasizmus európai térhódítása elől nagy számban menekülő zsidók argentínai letelepítésében azzal, hogy kieszközölt számukra beutazási vízumokat.

Ekkor érkezett egy hajóval a Buenos Aires-i kikötőbe egy fiatal pesti lány, bizonyos Steinberg Heddy. Vagy Hédi? Nem tudni. Az akkor már 39 éves Hirschl szeme megakadt a csinos, 22 éves zsidó lányon, szerelem volt ez első látásra. Hamarosan – még 1939-ben – megvolt az esküvő is, igaz, másfél évtizednek kellett eltelnie, mire 1955-ben megszületett a házaspár első gyermeke, Gabriella. Aki ma is él, sőt, nem is igazán koros, mindössze 65 éves, pszichoanalitikusként praktizál az argentin fővárosban.

(Itt egy kis szünetet kell tartanunk, mert könnyen lehet, hogy Hirschl a bigámia bűnébe esett. Tudniillik, amikor 1929-ben elhagyta Budapestet, és megérkezett Dél-Amerikába, már bőven nős volt, felesége Bleier Erzsébet néven született 1896-ban, 1923-ban házasodtak össze, és volt egy hároméves, Péter nevű fiúk is. Mi több, 1933-ban ők ketten, továbbá Hirschl Henrik nevű bátyja meg is érkeztek Buenos Airesbe, a Duilio nevű hajóval, amely ugyanúgy Genova kikötőjéből indult, mint négy évvel korábban a Giulio Cesare, amely a Fradit szállította. A Hirschl család tehát egyesült, de nem lehetett minden a legnagyobb rendben, mert Erzsébet és Péter '39-ben visszaköltöztek Pestre. Arról sehol sem található feljegyzés, hogy Hirschl Imre és Erzsébet elváltak volna... Péter 1940-ben tüdőgyulladásban meghalt, Erzsébet azonban túlélte a holocaustot is, és 1971-ben hunyt el, sírja megtalálható a Kozma utcai temetőben. Minderről Jonathan Wilson ír a „Names Heard Long Ago” című, magyarra még le nem fordított, tavaly megjelent remek könyvében. Ami tény: Heddy 23 évvel túlélte férjét, és csak 1996-ban, 79 éves korában hunyt el Buenos Airesben.)

Hirschl tehát szépen megvetette a lábát a La Plata torkolatában. Minden úgy alakult, mint egy tündérmesében. Egészen 1944. január 13-ig.

Mert ezen a napon az Argentin Labdarúgó Szövetség fegyelmi bizottsága bizonyítottnak találta, hogy Florencio Sala, a Banfield futballklub elnöke Hirschl közreműködésével vesztegette meg 2000 pesóval Sebastián Gualcót, a Ferro Carril Oeste kapusát a két csapat 1943 szeptemberében játszott mérkőzése előtt. (A találkozó 1-1-es döntetlenre végződött úgy, hogy Gualco nem is lépett pályára!) Végül kilenc játékost és vezetőt meszeltek el örök életre – köztük Hirschlt – „erkölcstelen sportbeli viselkedés” (amoralidad deportiva) vádjával. Minden olyan sporttevékenységtől, amely az AFA, az Argentin Labdarúgó Szövetség égisze alá tartozik.

Drákói szigor, mondhatnánk 77 évvel később, és a felsőbb hatóságok is így gondolhatták, mert négy hónappal később, május 10-én az argentin semmítőszék törölte az ítéletet. A bélyeg azonban így is rajta maradt Hirschl Imrén és társain. Olyannyira, hogy a közben „Mago” (Mágus) becenéven ismert Hirschl hat éven keresztül nem is tudott munkához jutni az argentin futballban.

Így hát „átugrott” Brazíliába, ahol először a Cruzeiro edzője lett, majd klubról klubra vándorolt, sehol sem tudott megmelegedni. Mígnem 1949-ben, immár Uruguayban, leszerződtette a Peñarol – az a klub, amely kilenc évvel korábban egyszer már megpróbálta alkalmazni Hirschlt, akkor még sikertelenül.

A Peñarol a két domináns uruguayi klub egyike volt – a másik a Nacional –, 1932, a profizmus bevezetése óta csak ez a két egyesület nyert bajnokságot az országban. Igen ám, csakhogy Hirschl érkezésekor mélyponton volt a Peñarol. Hirschlt megelőzte a híre, az első, általa vezetett edzésre 1949. május 8-án ezerötszáz szurkoló gyűlt össze. Hirschl mindent fenekestől forgatott fel, a tréningre negyven játékost hívott meg az első csapat, a tartalékok és az ifjúsági együttes keretéből. Mindenki eltátotta a száját, különösen akkor, amikor a bajnoki rajtot megelőző utolsó tréningen Hirschl kijelentette, hogy a jobb szélen egy vékonyka, 22 éves fickó, bizonyos Alcides Ghiggia fog kezdeni, válogatott csatárokat kiszorítva a csapatból.

A húzás fényesen bevált, a Ghiggia, Hohberg, Míguez, Schiaffino, Vidal csatársor ontotta a gólokat, hamarosan rájuk ragasztották az „Escuadrilla de la Muerte”, vagyis a Halálbrigád becenevet, mivel lényegében „kinyírták” az ellenfeleket. (Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy hét évvel korábban a River Plate félelmetes La Máqinájának, a Muñoz, Moreno, Pedernera, Labruna, Loustau csatársornak – amelynek 1946 táján már Alfredo Di Stéfano is tagja lett – ugyancsak Hirschl rakta le az alapjait.)

Summa summarum, a Hirschl dirigálta Peñarol veretlenül száguldott át az 1949-es idényen, és minden létező trófeát besepert az országban, a Nacional előtt négy ponttal lett bajnok, Óscar Míguez pedig a gólkirály.

Hirschl forradalmi módszereket vezetett be. Először is esténként a montevideói kocsmákat, kávéházakat járta, és kirángatta onnan a játékosait, mielőtt azok leitták volna magukat a sárga földig, ahogy érkezése előtt tették. Másodszor pedig valódi edzéseket tartott. Korábban abból állt egy tréning, hogy futottak pár kört bemelegítés gyanánt a pálya körül, majd bedobták a labdát, és futballoztak egymás között egy félórát.

Hirschl napi három (!) edzést tartott, külön a kapusoknak, a védőknek és a csatároknak. Bevezette az „akasztófát”, vagyis felállított egy akasztófa formájú állványt, amiről madzagon lelógott egy labda – mintegy két és fél méter magasan –, és azt kellett megfejelni. (Említést érdemel, hogy a Fradiban, majd később a Honvédban Kocsis ezzel a módszerrel fejlesztette tökéletesre fejelőtudását, de később egy másik fejelőzseni, Ladinszky Attila is így gyakorolt.) Egy másik újítása a rúgófal volt, ezt kellett bombázni a játékosoknak a gyengébbik lábukkal – utóbb Ghiggia bevallotta, hogy ennek segítségével vált abszolút kétlábassá.

1950-ben hajszállal lemaradtak az aranyéremről, de 1951-ben ismét a Peñarol lett a bajnok.

Közben azonban történt egy „apróság”, Uruguay megnyerte az 1950-es világbajnokságot, megtörtént a brazil futballra mindmáig kiható 2-1-es vereség a maracanában, a hírhedt „Maracanazo”.

1949-ben a Peñarol annyira uralta az uruguayi futballt, hogy felmerült: Hirschlt kéne kinevezni szövetségi kapitánynak, tekintettel a közelgő világbajnokságra. Enrique Fernández, a hivatalban lévő szövetségi kapitány 1950 márciusában lemondott. (történetesen a Nacional edzője lett...) És Hirschlt jelölték a helyére! Első dolga az volt, hogy Obdulio Varelát visszahívta a válogatottba, sőt, megtette csapatkapitánynak. Varela ereiben görög vér is csörgedezett – eredeti neve Varelasz volt –, és Hirschl Peñaroljában ő volt a főnök, a Jefe, egyszersmind az edző kedvenc játékosa.

A Nacional-lobby azonban megfúrta Hirschlt, akit felmentettek, de ezzel nem volt vége a huzavonának. A válogatott chilei túrára indult, és a Peñarol-játékosok, Varelával az élen, azzal fenyegetőztek, hogy bojkottálják a nemzeti együttest, ha Hirschlt nem teszik vissza szövetségi kapitánynak. Ezért áprilisban, pár nappal a dél-amerikai vb-selejtezők kezdete előtt, a szövetség titokban rehabilitálta Hirschlt. A Nacional azonban nem nyugodott bele. Előhúzták a végső ütőkártyát, Hirschl argentínai eltiltását még 1944-ből. Az állítólagos vesztegetési ügyet. Hirschlt végérvényesen felmentették kapitányi posztjáról.

A selejtezőkre Argentína, Peru és Ecuador nem jött el, Uruguay, Paraguay, Chile és Bolívia automatikusan továbbjutott. Az uruguayi válogatott edző nélkül, barátságos meccsek sorozatával készült fel a brazíliai vb-re, gyakorlatilag a rangidős Varela, a Jefe volt a szövetségi kapitány. A csapat azonban egy az egyben Hirschlt taktikáját valósította meg. És a legfontosabb előkészületi meccsen 4:3-ra sikerült legyőzni a brazilokat, tehát önbizalommal eltelve utazott a csapat Rióba.

Ahová már a május 23-án, alig több mint egy hónappal a vb rajtja előtt kinevezett új szövetségi kapitánnyal, Juan Lópezzel kelt útra a küldöttség. López kinevezése kompromisszum eredménye volt, az edző nem kötődött sem a Nacionalhoz, sem a Peñarolhoz. Az eredmény ismert, a döntő fontosságú mérkőzésen Uruguay 200 000 néző előtt a Maracanában 2-1-re legyőzte Brazíliát, két Peñarol-sztár, Schiaffino és Ghiggia góljával. A tizenegy játékos közül hatan a Peñarol labdarúgói voltak, köztük a három kulcsember, Varela, Ghiggia és Schiaffino. A világbajnoki cím teljesen egyértelműen Hirschl keze nyomát viselte magán.

Uruguay azonban hálátlan volt a Mágussal, a helyi sajtó meg sem említette a magyar edző szerepét a világbajnoki cím megszerzésében. A csalódott Hirschl visszatért Buenos Airesbe, 1951-ben a San Lorenzo edzője lett, de hamarosan – megromlott egészségi állapotára hivatkozva – lemondott. Később már elkerülték a sikerek, 1973-ban, 73 évesen hunyt el, a Buenos Aires-i La Tablada temetőben van a sírja.

Folytatjuk

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.