Pölöskei Gábor Gyóróról indulva bosszanthatta Maradonáékat

A Spanyolországban rendezett világbajnokságon a magyar válogatott egyik legjobbja volt, gólt szerzett Salvador és Argentína ellen is. Középiskolásként már az élvonalban futballozott, majd a Ferencvárosban és az MTK-ban játszva is mindig hajszállal maradt le a bajnoki címekről. Pölöskei Gábor edzőként harmincnégy meccsen ült NB I-es csapat kispadján, de boldogabbá teszi a munka az utánpótlásban.

2020. 10. 25. 7:48
20201020 Budapest Pölöskei Gábor volt Magyar Válogatott Labdarúgó. Fotó: Bach Máté (BPM) Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– Nagyon szép gólt lőtt az argentinoknak, megnéztem, mielőtt találkoztunk volna. Miért örült neki visszafogottan?

– Tényleg nem volt csúnya, különösen úgy, hogy a gyengébbik, a jobb lábammal lőttem. A baj az, hogy az argentinok címvédőként vereséggel kezdték a világbajnokságot, ellenünk muszáj volt nyerniük, mindent beleadtak, és már 4-0-ra vezettek, amikor szépítettem. Azt hiszem, ez magyarázza a gólöröm visszafogottságát. Ott volt az ellenfélnél Kempes, Ardiles, Fillol, Passarella, Tarantini, Gallego, Bertoni, Valdano és mindenekelőtt Maradona, és bizonyára ki is hagytam még néhány világbajnokot. A vereség ellenére örök élmény volt futballozni ellenük.

– A Ferencváros a héten a Bajnokok Ligájában élhetett át hasonlót Lionel Messiék ellen Barcelonában. A ­meccs alatt eszébe jut a játékosnak, hogy aki éppen szembejön vele, az – mondjuk – egy aranylabdás futballista, esetleg éppen a példaképe?

– Amikor éppen megy a játék, akkor ezt ki lehet kapcsolni, nem erre, hanem a feladatra összpontosítasz. Emlékszem, az argentinok már a játékoskijáróban hergelték magukat, és kissé megilletődve néztük, kik jönnek elő az öltözőből. Ugyanakkor azt sajnálom, hogy akkor, 1982-ben nem utazhattak tömegével a magyar szurkolók a vb-re, mint most négy éve az Európa-bajnokságra, mert Alicantéban, bármerre néztünk a stadion­ban, mindenhol csak fanatikus argentinokat láttunk. Jó lett volna megkapni a sorstól, hogy mondjuk húszezer magyar előtt játszunk a világbajnokságon.

 

Fotó: Bach Máté (BPM)

– Hogyan indult el egy mosonmagyaróvári fiú a világbajnoki szereplés felé?

– Egy kis faluban, Gyórón cseperedtem fel. Édesapám imádta a futballt. Kapuváron dolgozott, és amikor hazajött, edzést tartott nekünk, a falubeli gyerekeknek. Nem volt végzettsége, de bújta a szakkönyveket és összehozott egy kispályás csapatot. Egyszer összeeresztettek minket a kapuváriakkal, nagyon elvertük őket, és akkor a városi klub leigazolt. Jól ment ott is, tizennégy évesen már a felnőttcsapatban játszottam. Megnyertük az úttörő-olimpiát, én lettem a gólkirály és a legjobb játékos. Utána adtam életem első nyilatkozatát, ­Novotny Zoli bácsi készített velem interjút. A foci mellett egyébként atlétikában is jó voltam, később, másodikos gimnazistaként magasugrásban 196 centivel ezüstérmes lettem az országos bajnokságon.

– Így figyelt fel önre a Rába ETO?

– Talán emlékszik még a „Bácsi, kérem, hol lehet itt focizni?” nevű tehetségkutatóra. Elmentem a győri kiválasztóra, ahol másokkal együtt kiszemelt magának az ETO, és a középiskolát már ott, Győrben kezdtem el. Nem ment rosszul, de az első év a beilleszkedésről szólt. Kicsit bántott, hogy többen is megelőztek, feljebb játszottak az ifiegyben, ezért meglepett, hogy az első csapat váratlanul kivitt Szlovákiába, ahol két barátságos meccsen is játszhattam. Amikor Kovács Imre lett az edző, már ifiválogatott voltam, és negyedikes gimnazistaként már rendszeresen az NB I-ben futballozhattam.

– A győri nagy öregek hogyan fogadták a kamasz szélsőt?

– Ez inkább nekem volt eleinte furcsa, hiszen akadt olyan a csapatban, aki az apám lehetett volna. Jól ment a játék, és ez mindent megoldott, hamar elfogadtak.

– Hogyan került képbe a Ferencvárosnál?

– Talán elég annyi, hogy az ifiválogatott edzőjét Rákosi Gyulának hívták… Tehát képben voltam már, de a Győr sokáig nem engedett el. 1981-ben viszont már válogatott játékos voltam, akkor is ment a huzavona a nyáron, és végül nagy nehezen átigazolhattam. Egy-két edzésen még részt vettem az új edzővel, Verebes Józseffel, aki azt mondta, edzőként senki sem tud nekem többet adni, mint ő, de utána már mentem a Fradiba, pedig a Győr minden téren többet kínált a maradásért.

– Ráadásul többet is adhatott, hiszen a következő két bajnokságot megnyerte, a Ferencváros pedig csak ezüstérmes lett. Írták is önről, hogy eligazolt a bajnoki cím elől.

– Ez így volt, de mindkétszer az utolsó fordulóban dőlt el az aranyérem sorsa, máig emlékezetes meccseken, tehát csak hajszálon múlott. Ezzel együtt nem bántam meg a váltást. Az ország egyik legerősebb csapata hívott, és akkor a főváros számított a magyar futball központjának. Lehet, hogy nem nyertem bajnokságot a Fradival, de Győrből nagy valószínűséggel nem lehettem volna válogatott, nem játszottam és rúgtam volna gólokat világbajnokságon.

– Hat év után miért hagyta el a Fradit az MTK kedvéért?

– A Fradinál történt egy törés. Nyilasi Tibi és Szokolai Laci külföldre szerződött, én keresztszalag-szakadás miatt nem játszhattam, és hármunkkal az előző idényhez képest ötvenegy gól esett ki a csapatból. Később pedig hívott Verebes József, és hosszú gondolkodás után igent mondtam neki. Segített a döntésben, hogy a Ferencvárosnál Dalnoki Jenő nem szívlelte a sérült játékosokat, márpedig akkoriban én bajlódtam néhánnyal.

– A sors kegyetlensége, hogy az MTK-val is lemaradt a bajnoki aranyról.

– Ráadásul ott is kétszer az utolsó fordulóban dőlt el a cím sorsa. Az egyik alkalommal a klub elhozta az aranyérmeket Vácra, ám mi kikaptunk, az Újpest 2-0-ra nyert, és jobb gólkülönbségével ő lett a befutó egyetlen góllal. A megrendelt bajnoki vacsora a siralomházra emlékeztetett. Egy évvel később a Honvéddal játszottunk, hogy aki nyer, az a bajnok – sajnos mi veszítettünk.

– Mi vonzotta a svájci másodosztályú Delémont-ban?

– Kipróbáltam magamat légiósként, és pénzt kerestem. Nagyon szerettünk ott lenni. Egyszer eljutottunk az osztályozóig, ahol a Grasshoppersszel is játszottunk, amelynek az edzője Leo ­Beenhakker volt, a csatára pedig a Ba-yern München későbbi brazil sztárja, Giovanni Elber. A meccs egy-egy lett, jó volt látni az eredményjelzőn a két gólszerző nevét: Elber, Pölöskei. Két év után máshol kínáltak szerződést, de Zsófi lányom éppen akkor lett iskoláskorú, és úgy döntöttünk, egy év múlva ne kelljen váltania, ezért hazajöttünk.

– Tudatosan készült az edzői pályára?

– Igen. Volt kitől tanulnom, hiszen olyan edzőim voltak, mint Kovács Imre, Novák Dezső, Mezey György, Verebes József. Az MTK utánpótlásában kezdtem el dolgozni, majd Egervári Sándor hívott pályaedzőnek. Fölényesen megnyertük a bajnokságot, neki mégis mennie kellett. Dunaújvárosba került, ahol nekem is nagyon jó szerződést kínáltak, de a család miatt nem vállaltam az ingázást, és inkább maradtam.

– Az NB I-ben huszonnyolc meccset kapott az MTK-ban, majd évekkel később tizenhatot a Honvédnál. Mi nem jött össze?

– Az MTK-tól rengeteg alapember távozott, és Várszegi Gábor, a tulajdonos azt mondta, nincs nyomás, nem kötelező a bajnoki cím. Aztán a hajrában, amikor a harmadik helyen álltunk, mégis mennem kellett. Utána is kaptam megkereséseket, de a család miatt nem akartam vidékre menni. A Honvédot ezért is vállaltam el, ám a tulajdonos, George Hemingway éppen hadban állt a szurkolókkal, ami nem tett jót a csapatnak. Ráadásul a magyar futball abban az időszakban volt a legszennyezettebb, ha nem értené, a tippmixről beszélek. Rájöttem, akárhogyan dolgozom, hiába ölök a munkába rengeteg energiát, az eredményesség – finoman szólva – nem ezen múlik. Ez megviselt, és emiatt nem is akartam többé vezetőedző lenni. Az utánpótlásban végzett munka kielégít, a családom is rendben van, szóval így is boldog ember vagyok.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.