Ismerősöm masszív kötésű kislányával büszkélkedett a jó múltkor (hétéves, aranyos csemete), nézzem csak, milyen kis vasgyúró. Úgy tervezi, beíratja valami kemény sportra, nehézatlétikára, effélére. Azt épp neki találták ki. Ember, mondom, nem gyúrnia kéne a kis díjbirkózódnak, keress neki inkább valami kecses, lányos sportot! Azt fejlesszék benne, ami a gyengéje, attól lesz teljes, arányos. Persze nem jutunk közös nevezőre, túl „polihisztoros” a gondolkodásom, mondja, elavult. Az ember igenis azt fejlessze magában, amire született. Ha a Jóisten erős izmokkal áldotta meg, legyen díjbirkózó, erőművész, pankrátor stb. Ne vigyük másik terepre. A matekzsenire sem kell ráerőltetni az operabérletet, csak kényszeregne a páholyban…
Belőlem ilyenkor előjön a harmóniát hirdető „ép testben ép lélek”-féle antik óhaj, a görög ideál: Dávid-külső arisztotelészi agytekervénnyel. Teljesség, arány, harmónia. Sokoldalúság testben, szellemben. Engem speciel annak idején az csalogatott az öttusához, hogy itt merőben ellentétes tulajdonságokat követelő sportágakban kellett „tusakodni”. Más kellett a vibráló víváshoz, más az idegeket kikapcsoló lövészethez, más a kitartást követelő úszáshoz, futáshoz, megint más az erélyt, szuggesztivitást elváró lovagláshoz. Az edzéseken is mindenki azt gyakorolta legtöbbet, amelyik a gyöngéje volt. Persze, tudom, igazi polihisztorok (Leonardo da Vinci, Michelangelo, Albert Schweitzer, Herman Ottó) már rég nincsenek, a világ szakosodott. Száguldunk a csúcstechnikák felé – csak azt nem tudom, jól van-e így.
Meg azt sem tudom, mi lesz a kislányból. Ketrecharcos vagy balerina?
