Már jó ideje szerettem volna tisztelegni kis rovatomban Tóth Péter Lóránt verszarándok előtt – csupán a megfelelő alkalmat kerestem. A mostaninál jobb időpontot aligha találhattam volna: ma hetvenöt esztendeje – 1944. november 9-én – ölték meg azt a költőt, akinek emlékére a kunszentmiklósi fiatalember nemrég 24 nap alatt végigzarándokolta a szerbiai Borból a Győr melletti Abdáig tartó 800 kilométeres halálutat. Radnóti Miklós halálmenetét.
– Meg akartam élni azokat a sorokat, amelyeket Európa legvéresebb, legsötétebb éveiben írt a század magyar lírájának egyik legnagyobbika azon a pokoli úton – mondja a Radnóti-, Latinovits- és Pro Cultura Hungarica-díjas zarándok. – Megismerni, bejárni azt a vidéket, ahol egykoron megfordult, elmélyíteni magamban Radnóti hazaszeretetét. Megérteni, mit érezhetett utolsó napjaiban.
A fiatalember megjárta a cservenkai téglagyárat, a bori lágert, Szentkirályszabadját… Utóbbi településen írta Radnóti október 31-én: „Mellézuhantam, átfordult a teste / s feszes volt már, mint húr, ha pattan. / Tarkólövés. – Így végzed hát te is, – / súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan. / Halált virágzik most a türelem.”
Bár hosszú hónapokig készült a nagy útra (A lélek útja címet kapta a zarándoklat), hamar ráébredt: az emberi gyötrelmekre képtelenség felkészülni. Talán mert eredendően boldogságra születtünk? – Zarándoklatom megerősített abban, hogy a vers fölszabadítja a bennünk lévő jót, egy érző nemzet hallgatta a költeményeket. Megérintette őket, hogy Radnóti soha sem mutatott ujjal kínzóira, az emberi lelkeket vizsgálta, nem keresett bűnbankot, mint mások.
Talán ettől volt Radnóti.
