Vörösök, kékcédulák

Ünnepelnek ma a magyar kommunisták. 1947-ben ezen a napon tartották az utóbb „kékcédulásra” keresztelt választási komédiát.

Ünnepelnek ma a magyar kommunisták. 1947-ben ezen a napon tartották az utóbb „kékcédulásra” keresztelt választási komédiát. Kiváló alkalom ez a nosztalgiázásra – nekik. Nekünk a tisztánlátásra: ezek már akkor is ilyenek voltak. Jó, ha tudjuk: ha nincs ez a gyalázat, Magyarországon soha nem kerülnek hatalomra a kommunisták.

A megszálló szovjet szuronyok árnyékában megrendezett voksolás előtt az Országgyűlés – a kommunisták nyomására – módosította a választójogi törvényt: számos jobboldali pártot fasisztának nyilvánított, tagjai­kat megfosztotta szavazati joguktól, így a voksolni jogosultak száma tíz százalékkal csökkent. Ráadásul a kommunista vezetésű Belügyminisztérium a választói jegyzékből nemes egyszerűséggel kihagyott közel félmillió, „jobboldali érzelműnek” minősített állampolgárt. Ezt a „munkát” tetőzte be a kékcédulák bevezetése, melyek segítségével az elvtársak más településeken is leadhatták voksaikat – sok kommunista 15-20 helyen is „szavazott”. Rákosiék ezzel mintegy 60-120 ezer plusz szavazatot zsákmányolva „győztek” – igaz, így is csak 22 százalékot sikerült összecsalniuk. (A feldolgozás során még ezt az eredményt is tovább kozmetikázták.) A „győzelem” után folytatódott az ellenzék felszalámizása, létrejött az „egyesülés” az (aljasabb) szocdemekkel, lesújtottak az egyházakra stb. Tombolt a vörös gyalázat.

Két évvel a kékcédulás kabaré után, 1949-ben már csak egyetlen (!) pártra lehetett szavazni. Négy évtizedre a nyakunkba ült a népi demokrácia.

A múltat végképp eltörölni? Soha!