Harminckét éve, épp azon a napon, 1989. július 6-án halt meg Kádár János, amikor a Legfelsőbb Bíróság kimondta: Nagy Imréék ítéletét bűncselekmény hiányában semmisnek kell tekinteni. Különös.
Vannak, akik szemében Kádár még ma is hívószó. Moldova György író pár éve egyenesen „proletárszentnek” nevezte a néhai főtitkárt. (Ki is jelölte helyét a magyar történelemben, mindjárt Szent István, Mátyás király és Kossuth Lajos mellett; feledve, hogy a „rendcsináló” vezér több embert akasztatott fel és vetett börtönbe, mint anno Haynau.) Az író szerint Kádárnak ma poharanként változik a megítélése: az elsőnél még mindenki gyűlöli, záróra előtt viszont már valóságos Kádár-kultusz tapasztalható az ivókban. (Eszerint a Kádár-szimpátiához mindnyájunknak be kellene rúgnunk. A bódult fogyasztó igényli a vezetést; ennek hiányában viszont könnyen letér a lenini útról.) Az is Moldova volt, aki Kádár halálának centenáriumán elmondott beszédében kijelentette: „Magyarország ma nem méltó a pártfőtitkár emlékéhez.” (Boldogult Bertolt Brecht erre biztosan a saját szállóigéjével válaszolt volna: „A népet nem lehet leváltani, elvtársak!”) Majd megsimogatta a mobil mellszobor fejét, mire az elérzékenyült gyülekezet rázendített az Internacionáléra: „Ez a harc lesz a végső!” Az aktus végén a szervezők – biztos, ami biztos – magukkal vitték a mobil szobrot, nehogy azt is ellopják illetéktelenek, ahogyan korábban az elhunyt főtitkár porhüvelyét deréktól fölfelé.
Ugyancsak mai évforduló: 1941-ben e napon vezették be idehaza a jobboldali közlekedést. Persze annak is voltak/vannak ellenzői, de ma is Jobbra tarts! van.
