Határozott letargia érződik mostanában az ellenzéki megmondóemberek megnyilvánulásaiból. Legtöbbjükből csak úgy dől a búbánat. Most olvasom éppen a Hvg hasábjain kesergő Horn Gábor sorait. „Több mint kétmillió, a kormány politikájával szembenálló választópolgár érzett rövid, átmeneti eufóriát az előválasztás első fordulójáig” – kezdi az Egy nehéz év szomorú szaldója című összegzését az SZDSZ itt felejtett ideológusa.
„Egy röpke pillanatig joggal várhatták azt, hogy közelebb kerülnek az akkor már tizenkét éve uralkodó rezsim leváltásához. Hamar csalatkozniuk kellett: az ellenzéki vezetők inkompetenciával kevert önérdek-vezéreltsége, és a politikai propagandában egy bérgyilkos professzionalizmusával és a Krőzus minden aranyával (a mi adóforintjainkkal) megtámogatott állampárt lemosta őket a választásokon.” Ennek az lehet az oka, magyarázza, hogy az ellenzéki politikusok nem vontak le értelmes tanulságokat, csak nyomták a régi mantrát.
Stimmel. Olyannyira befékeztek, hogy az elmúlt hónapok időközi választásain még a balos körzetekben is el-eltángálták őket. Volt, hogy kőliberális budapesti kerületben fogtak padlót.
A máskor joviális Vágó István sem boldog, feldúltan füstölög a Facebookon: „Most hallgatom a Klubrádióban Tóka Gábor egyetemi tanár elemzését az ellenzékről. Azt mondja, »a DK vissza akar térni a 2010 előtti világhoz«, ettől lesz egyre kínosabb a többieknek együttműködni vele. Bolgár bólogat. Én meg felrobbanok. Én vagyok a hülye, hogy hallgatom.”
Mindössze az alanyi költővé lett DK-vezér nyugodt. Gyurcsány Ferenc derűsen sétál a Parnasszuson, időnként transzba esik, búgó hangú poémákat küld le az övéihez.
Mi meg itt jókat kávézunk.
