Harmincnégy éve, 1989. január 28-án Pozsgay Imre államminiszter a Kossuth rádióban kijelentette: 1956-ban népfelkelés volt.
A rendszer alapját kérdőjelezte meg ez a mondat. Ha ötvenhatban nem ellenforradalom dúlt, mi szükség volt az orosz beavatkozásra? Hisz akkor az erőszak és a megtorlás a hatalomból elzavart, majd újra a nyakunkba ültetett rezsim érdekében történt. Hogyan van ez?
Pozsgay tudatosan választotta meg a pillanatot: Grósz Károly épp külföldön volt, ott értesült a történtekről. A guta kerülgette az MSZMP-főtitkárt, akinek amúgy is kezdett kicsúszni kezéből a gyeplő: 1988. október 23-án még szétverette a forradalomra emlékezők megmozdulását, később a fehérterrorral riogató beszéde is visszafelé sült el, a gazdaság agonizált, a sajtó már nem számított a párt monopóliumának.
„Áthidaló megoldásként” két héttel később maga a pártvezetés is népfelkelésnek minősítette 1956-ot, azzal a szánalmas kiegészítéssel, hogy „a végén felerősödtek benne az ellenforradalmi tendenciák”. Pozsgay tükröt tartott az övéi elé. Jobb szimatú elvtársak ekkortájt kezdték el fölfedezni magukban az illegalitásba kényszerült Nagy Imre-szimpatizánst. A még jobb szimatúak pedig már a hétpecsétes pártiratok eltüntetésének lehetséges módozatait latolgatták. Noha még élt Kádár (pártelnökké „lefokozva”, leépülten üldögélt Apró Antallal szomszédos rózsadombi villájában), még itt voltak az oroszok, még fegyver volt a munkásőröknél, ám épeszű ember már tudta, a „népi demokráciának” nevezett emberkísérletnek harangoztak.
