A Pozsgay Imréről készült írások kikerülhetetlen pillanata, amikor a szerző ráébred, valójában egy fordulatos történelmi korszakról ír – cikkének hőse „csupán” a kor egyik kihagyhatatlan szereplője. Hiszen a politikus-egyetemi tanár pályafutásának állomásai, fordulópontjai egyben a magyar közelmúlt sarokkövei.

A merészség, a kimondott és felvállalt meggyőződés minden korban erénynek számított. Minél hitványabb a világ, annál inkább. Pozsgay Imre olyan időben adta nevét a lakiteleki sátorállításhoz, amikor egy efféle tetthez még roppant bátorság kellett – még Kádár-világ volt ­1987-ben szovjet megszállásostul, pártállamostul, munkásőröstül. Majd két évvel később ’56-ról kimondani, hogy népfelkelés, pár hónapra rá meg vasfüggönyt vágni a nyugati határon szinte hőstett… Az sem volt kevésbé gerinces lépés, amikor 1990 novemberében Pozsgay fölállt az MSZP frakcióvezetői és alelnöki székéből, sőt a pártból is kilépett, ráébredvén: rossz az irány, elkanyarodott a nagy garral bejelentett megújulás. Ő ehhez nem adja a nevét. Ha maradna, önmagát tagadná meg, megélhetési politikussá hitványulna. Tükröt tartott párttársai elé.

Egy régi levélírómat idézem: „Pozsgay belevágta a csákányt, Csurka szántott, a Fidesz vetett. Néhány elszáradt kóró meg féreg még van a földeken, de hát ez az élet rendje. A bogáncsot kiszedjük a ruhánkból, a férgekkel meg nem foglalkozunk.”

A kilencven éve született Pozsgay Imre a baloldaliságot a szó eredeti értelmében gondolta: munkavállalók, családok képviselete, szociális gondoskodás, társadalmi térlátás…

Van-e ma idehaza ilyen baloldali? Költői a kérdés.

Borítókép: A Szent István-díjas Pozsgay Imre egykori államminiszter (Fotó: MTI/Kovács Attila)