A rendszerváltás egyik kulcsmondata hangzott el harmincöt éve, 1989. január 28-án, amikor Pozsgay Imre államminiszter a Kossuth rádióban kijelentette: nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt 1956 őszén Magyarországon. Egy ország kapta föl a fejét, az elvtársak megdöbbentek. A rendszer alapja kérdőjeleződött meg ebben a mondatban. Ha nem ellenforradalom volt, miért kellett az idegen beavatkozás? Hiszen akkor az erőszak és a megtorlás nem a nép, csupán a hatalomból elzavart, majd ismét a nyakunkba ültetett klikk érdekében történt. Hogyan van ez?
Grósz Károly épp külföldön volt, ott értesült a történtekről. A guta kerülgette az MSZMP-főtitkárt, akinek amúgy is kezdett kicsúszni kezéből a gyeplő. A decemberi sportcsarnoki beszéde visszafelé sült el, a gazdaság romokban hevert, januárban harmincszázalékos áremelést kellett bejelentenie, ráadásul a sajtó már nem számított a párt tájékoztatási monopóliumának. Azt is tudta, Pozsgay megbüntetésével csak növelné a népszerűségét, kizárása pedig pártszakadáshoz vezetne; megpróbálta rávenni, vonja vissza nyilatkozatát, de kosarat kapott. („Áthidaló megoldásként” két héttel később a pártvezetés is népfelkelésnek minősítette 1956-ot, azzal a szánalmas kiegészítéssel, hogy „a végén felerősödtek benne az ellenforradalmi tendenciák”.)
Noha még élt Kádár (pártelnökké „lefokozva”, leépülten vegetált Apró Antallal szomszédos rózsadombi villájában), még itt voltak az oroszok, a munkásőröknél még fegyver volt, ám épeszű ember már sejtette, hogy a kommunizmusnak nevezett emberkísérletnek alighanem harangoztak. (Kicsit hosszúra nyúlt a harangjáték.)
Borítókép: Pozsgay Imre és Horn Gyula (Fotó: Fortepan/ Szalay Zoltán)
