Tovább, tovább… Mintha még te is ott araszolnál az iskolafolyosón a megszeppent libasorban. Bal kezed egy vállat szorít, jobbodban virág, közben újra meg újra dúdolod, motyogod a refrént: tovább, tovább…
A nagylány – a kisunoka –, akit a pillantásod keres, még semmit sem tud arról, mi vár rá odakint. Tizennégy évesen az ember még nemigen lát túl az iskolakapun, ha mégis, hát csilingelő csevejekben gondolkodik, tükör előtti dacos önmagán mereng. Amit majd látnia kell, az most a te fejedben szalad végig: szerelem, pálya, gyötrődés, egy társ, egy igazi, akit talán meg sem talál…
Tovább, tovább…
Állsz az ünneplő hömpölygésben dauerolt nagymamák, félszeg apukák között. Bódult virágillat, sípolásig gerjesztett mikrofon, két elhadart vers… Hogy elszaladt ez a nyolc év! Az a kis puha mancs mintha még itt szorítaná az ujjaidat, a világért el nem engedné. És most nézd ezt a lányt! Hallgasd, milyen cserfesen felel, ha rákérdezel.
Tovább, tovább…
Vajon tudsz-e majd mondani neki valami útravalót, valami felelősen szépet? Vagy csak tipródni fogsz sután, mint egy hetvenes ősz nagypapa?
Tipródni fogsz, és a szavakat keresed. És gondolatban te is ott araszolsz az iskolafolyosón, de a te kezed már üres. Se váll, se virág. Elszaladtak az évek… Valamit mégis mondanod kellene. Hogy vigyázz, kicsi Hannám, mert odakint, az iskolakapun túl már minden másképpen lesz, autók száguldanak, nyers emberek tolonganak, nem jut el hozzám a hangod! Vigyázz, kicsim, már nem foghatom a kezed!
De te csak állsz esetlenül, nézed a ballagó, szipogó libasort, és közben érzed, hogy a szemedből kibuggyan két kövér könnycsepp. Az érzelmekkel sem könnyű megbirkózni.
