Ahogyan tegnapi Magyar Nemzet-írásában (Történetek a legvidámabb barakkból) Szentesi Zöldi László, magam is örökké valamiféle lélektani magyarázatot keresek, hogyan váltak hazaáruló gazemberekké a kommunista vezetők,
miféle magánhazugságokkal bélelte ki az életét az, akit a senki tartományából a felhők fölé fújt a keleti szél.
László kollégámat a dokumentumfilm-rendező Vitézy László pártállami vezetőkkel készített sorozata (1989–1990) késztette merengésre. Azon belül is az, ahogyan ködösítettek a levitézlett főkolomposok… „Nézem a kommunista vezetők tekintetét, látom bennük a készséget és a tapasztalatot, de nem szellemi ügyekben, hanem a vörös kamarillapolitikában.” Mert a jó ritmusérzék nem szellemi kategória, pusztán pontos ösztön. „Visszataszító vonásuk, ahogyan állandóan átváltoznak, követik az aktuális szózatokat, jelmondatokat, programokat.”
Én bővíteném a kört. Márai Sándor írja 1962-es Naplójában:
A náci korszak nem volt más, mint a plebejusok lázadása minden és mindenki ellen, aki emberileg felsőbbrendű. Mint most a kommunista merénylet: ha a romantikus, retorikus, poros és avitt Kommunista Manifesztumról lehántjuk a hímesét és a cifráját, marad a valóság, ami erkölcsi vonatkozásban nem más, mint csökkent értékű kispolgárok plebejusi összeesküvése.
Lassan mondom, hogy Lendvai Ildikó is megértse: csökkent értékű kispolgárok plebejusi összeesküvése.
A pártállami foximaxi fejtágító megszűntével mára jókora űr keletkezett, a demagógok ideológiai vákuumba kerültek. Ezt próbálja orvosolni Gyurcsány Ferenc és csapata; azok, akik máig küldetésként élik meg internacionalista eleik legfőbb célját, a hazaárulást.
