Most, hogy az orbáni terrorállam szőrös mancsa kiragadta a magyar diákság kezéből az okostelefont (legalábbis a tanórák idejére), ismét barikádemelésre készül a vakációból hazatért forradalmi ifjúság megvezethetőbb, maflábbik fele.
Azok a tanulók, akik elhiszik: alapvető emberi jogaiktól fosztja meg őket az új rendelet, melynek értelmében ezentúl a hét öt napján a napi 24 helyett csupán 16 órán át nyomkodhatják az okosteló billentyűzetét.
Fölerősítette a történetet, hogy a budapesti Madách Imre Gimnázium igazgatója mindjárt a rendelet megjelenésekor bejelentette, ő bizony nem veszi el a diákok mobiltelefonjait – mire a munkáltató belügyminisztérium nemes egyszerűséggel kirúgta a hőst alakító direktort. Persze, ahogyan várni lehetett, az elzavart igazgatót azonmód szabadságharcossá nevezte ki a liberális fősodor. Hétfőn reggel, a tanévnyitó előtt már zajos tiltakozást szerveztek a gimnázium bejárata elé; a tantestület pedig hitet tett amellett, hogy „az elmúlt 24 év során meghatározóvá vált szellemiség, amelynek legfontosabb alkotóelemei a humánum és diákközpontúság, a gondolkodásra és alkotásra ösztönző légkör, a befogadó közösség, megőrződik”. (Hogy ennek mi köze van a telefonrendelethez, azt ne tőlem kérdezzék.) A diákoknak persze láthatóan tetszett a rendhagyó évnyitó. Naná! Jó buli a forradalmárosdi, olyan negyvennyolcas, ötvenhatos izé, csak most épp a szabad telóhasználatért küzdenek… Végül is tökmindegy, nem?
Míg a felajzott kommenteket olvasom, azon merengek, vajon más, több ezer tanintézetben miért nem tiltakoznak az igazgatók, pedagógusok az „okostelefontalanítás” ellen? Csak nem azért, mert helyesnek tartják? (Költői a kérdés.)
