Mi motiválja a hegymászókat, hogy nekivágjanak a nyolcezres csúcsoknak? – erre keresi a választ a Suhajda Szilárd élettörténetével és tragédiájával kezdődő új Spektrum-sorozat, a Minek ment oda. Ismert magyar hegymászók személyes történetei tárulnak a néző elé: három ma is élő alpinistáé és három olyan legendáé, aki a hegymászásra tette fel az életét, ám nem tért vissza…
Nem is hinnénk, mennyi aktualitás van a történeteikben.
Megmászni a hegyet csak azért, mert ott áll előttünk? Igen, csak azért. Ha úgy vesszük, mindennap találkozunk ezzel a dilemmával. Előtted magaslik a hegy, és neked el kell döntened, megmászod-e vagy kikerülöd. Van út fölfelé is, mellette is. Fölfelé nehéz a járás, a kerülő út viszont könnyű, veszélytelen sétát ígér. Neked kell döntened. (A „hegyi emberek” emlékezete mélyebb nyomokat hagy maga után.)
A pszichológus azt mondja, a tudatos ember mindig kitűz maga elé valami izgalmas, ingerlő „hegycsúcsot”. Nem feltétlenül a Himaláját, szelídebb lanka is megteszi. Lényeg, hogy magasabban legyen, mint ahonnét elindult, kilátás nyíljon a tetejéről. Akinek nincs útvonalterve – terve –, abból az emberből hiányzik valami. Ott valami nem kerek, valami rosszul működik. Hiszen már a kisgyermek is tervez: kavicsot gyűjt, várat épít, sereget toboroz, versenyez. Készül a közelgő „hegymászásra”, hisz ott van előtte a hegy. Az élet. Meg kell hódítania. De a „hegycsúcsra” indul az a mozgáskorlátozott ember is, akinek csupán annyi a vágya, hogy tolószékével átjusson az utca túloldalára. Ő is hegymászó. Nem ellenünk – értünk magasodnak a hegycsúcsok.
