A magyarországi keresztényüldözés legutóbbi emlékezetes eseményére 1950. szeptember 8-án került sor. Akinek addigra még maradt illúziója a „népi demokrácia” iránt, azon a napon biztosan elveszítette. Az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete értelmében e napon fejeződött be a hazai szerzetesrendek feloszlatása. (Mindösszesen három férfi- és egy női rend fennmaradását engedélyezték.) Mindezt azért, mert Rákosi Mátyás pártvezér úgy ítélte meg, hogy a rendek „a klerikális reakció” legfontosabb szervezetei, nem lehet helyük a hazai közéletben. Előzetes felmérést természetesen nem végeztek az elvtársak, mindössze az egyházi vezetőknél „érdeklődtek”, tetszik-e majd nekik az új struktúra. Akik tudomásul vették, azokkal lepacsiztak (őket utóbb „békepapoknak” keresztelte el a köznyelv), akik nem, azokat meg nemes egyszerűséggel elvitte a nagy fekete autó… (Mindszenty József hercegprímást már 1949 elején életfogytig tartó fegyházra ítélte a „független” magyar bíróság.)

A lelkek gyámolítását átvették a szemináriumok és a Szabad Nép-félórák.

Rákosit nagyon bosszantotta a kereszt, hiszen a katolikus egyház (a lakosság hetven százaléka tartozott e felekezethez) főpapjait mindenkor a Szentszék nevezte ki, arra a magyar államnak semmi befolyása nem lehetett. Megszületett hát a haditerv: 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, koholt vádakkal bebörtönözték Mindszentyt, egy évre rá eltörölték a kötelező iskolai hitoktatást, 1950 nyarán pedig megkezdték a szerzetesrendek felszámolását.

Megfigyelték? Ezeknek mindig útban van a kereszt! (Kíváncsian olvasnék erről egy szösszenetet a túlbérmálkozott DK-vezértől.)