Csapong és sajog az emlékezet. Most érzem át igazán, milyen lehetett szegényeknek átszomorkodni hozzánk azon az estén. Zokogni még egy utolsót az óhazában.
Vajon kinek a szíve fáj jobban? Annak, aki marad? Vagy annak, aki hátrahagyva a vérző hazát, életfogytig birkózik majd a honvággyal, és párnájába könnyezve hallgatja a szomorú slágert: „Oly távol, messze van hazám, / csak még egyszer láthatnám! / Az égbolt, felhő, vén hold, szellő, / mind róla mond mesét csupán. / Holdfényes májusok, muskátlis ablakok, / hozzátok száll minden álmom. / Ott, ahol él anyám, ott van az én hazám, / ott lennék boldog csupán. / A sorsom jó vagy rossz nekem, / itt minden, minden idegen, / más föld, más ég, más táj, más nép. / Ó, bárcsak otthon lehetnék!”
Otthon. Te boldogtalan, világgá ment vándor, de sokszor előjön majd benned ez a fájdalmas-édes, megrendítő szó! Magyar ember egész élete az otthonról szól. A hazáról. Erről a kis megcsonkított, csizmákkal, lánctalpakkal széttaposott földdarabkáról.
Végtelenbe nyúlt az a halottak napjába ojtott, lánctalpas ősz, mintha nem akart volna véget érni soha. A rövid nappalok összeolvadtak a hosszú, ijedt éjszakákkal, az egymással feleselő gépfegyverek ropogásával. Az étert belengte Beethoven végtelenített Egmond-nyitánya.
(Megkeseredett, idős olvasók sűrűn keresnek hasonló, „őszirózsás” emlékeikkel. Íróféle embernek ez megtisztelő, ám nem könnyű a helyzete. Nehéz a megsebzett lelkű, kesergő öregemberből kihámozni a történetét. Legtöbbjük már a kálváriáját sem tudja elmondani, szegény, szinte saját szavába vág, úgy önti ki bánatát hámozatlanul. Talán vigasztalást vár… Koldustól alamizsnát.)
Most ott állok a Dob utca Nagykörút mögötti első sarkánál, a Hársfa utcánál, s mintha még mindig érezném a járdára dobott, sáros föld szagát… Édesapám mellett állok, a kezét szorítom, mellettünk néhány szótlan idegen, egyikük vállán puska. Nemzeti színű zászló vásznába tekert halottat ereszt le a gödörbe két szuszogó férfi. Aztán fölállnak, kiegyenesednek, s már lapátolják is vissza a földet. Gyorsan, némán dolgoznak. Pár szál virág is kerül a hevenyészett sírra. Fehér őszirózsa. Hatéves múltam, nem sokat értek az egészből. Percekkel előbb jöttünk ki a házból, a rádió tűzszünetről adott hírt.
1956. november elejét írtuk, talán éppen halottak napját.
