Hogy megemlékezik-e a magyar baloldal a ma hetven éve elhunyt gróf Károlyi Mihályra, nem tudom, mindenesetre hamvainak hazahozatalakor, 1962-ben az MSZMP teljes vezérkara ott szipogott a Mező Imre (ma Fiumei) úti temető frissen felhúzott mauzóleuma előtt, miközben elhelyezte a hála és emlékezetkiesés virágait a nyolcvanévesen eltávozott exállamfő koporsójánál. Jó politikust aligha tisztelhettek a gyengekezű, ingatag grófban, aki korábban legföljebb kártyacsatáiról és automobil-baleseteiről volt ismert. Ráadásul nem tülekedett, amikor az észt osztogatták.
Grófunk a Függetlenségi Pártban kezdett politizálni a nagy háború előtt, antantbarátként folytatta; az összeomláskor IV. Károly király miniszterelnökké nevezte ki, innen vezetett útja az államfői bársonyszékig. Antantbarátság ide vagy oda, képtelen volt megakadályozni a közelgő országcsonkítást. Két hónapig szerencsétlenkedett a Sándor-palotában, majd átadta a hatalmat Kun Béláéknak, akik másnap, március 21-én kikiáltották a „dicsőséges” Tanácsköztársaságot. Megneszelvén a közelgő fordulatot, Mihály a nyár közepén Nyugatra emigrált, s 1920-tól már habzó szájjal szidta a Horthy-rendszert. Emigrációs éveit nehéz követni. Jött, ment. Rákosi Mátyás párizsi nagykövete lett, később viszont „hajbakapott” a kopasz vezérrel. Talán éppen ezzel lopta be magát proletár megfelelője, Kádár János szívébe, aki 1975-ben szobrot is emeltetett a kétségbeejtő grófnak. Amit csak 2012-ben (az ellenzéki pártok bősz tiltakozása közepette) sikerült eltávolítani az Országház mellől.
A bronzvörös gróf momentán egy balatonszéplaki parkban mereng a zavaros múltján.
