Jó szakember nem minden bokorban terem. Erre egy idő után mindenki rájön, a kérdés csak az, mennyi ez az idő. Bukszánk bánja, ha túl hosszú. A „jó szakember” természetesen gyűjtőszó (jelzős szerkezet), ebben nemcsak az van benne, hogy az illető érti a dolgát, de az is, hogy tisztességes. Olyan, aki nem akarja megkopasztani a kuncsaftot, nem él vissza azzal, hogy ő tud valami olyat, amit én nem. Nem akar kijátszani, félrevezetni, hülyét csinálni belőlem, holott megtehetné, hiszen fogalmam sincs az ő tudományáról.

Jó példa erre a saját bojlerkálváriám. Korábban, amikor a menetrendszerűen rendetlenkedő vízmelegítőhöz kihívtam a márkaszerviz emberét, már előre tudtam, hogy fél óra múlva húszezer forinttal leszek szegényebb. (Mindig ennyit számolt a mester.) Hogy mit csinált a szaki, abból nem sokat láttam, csupán a látványos, sóhajtozós bevonulására emlékszem, meg ahogyan hümmögve, fejcsóválva, jókora hatásszünetekkel nekiállt a munkának. A fél órát minden alkalommal szigorúan kitöltötte, mielőtt leereszkedőn közölte volna: készen van.

Csak tavaly jutott az eszembe, hoppá, hát van nekem egy régi, gázszerelő cimborám, Gábor! Miért nem őt hívom? No, azóta őt hívom. A fél órákat ő is kitölti alkalmanként – csakhogy ebből huszonöt perc a terefere (mi van a régi haverokkal, hogy van a család, mekkorák a gyerekek stb.), öt perc pedig a szerelés. Igen, öt perc, ugyanis ennyi idő alatt tölti fel vízzel a bojlert. Merthogy ez az a visszatérő, karbantartó munka. (Ezt csinálta hümmögő kollégája is, csak ő hókuszpókuszokkal, húszezerért.)

Hogy ehhez haverság is kell, vagy elég a puszta tisztesség? Szeretném hinni az utóbbit.