Az ember elmegy a világvégéig a jó szakemberért. Aztán, ha talál, már adja is tovább a címet a barátoknak: csak vele dolgoztassatok, nem fogtok csalódni! Iparos embernek kell-e jobb hírverés? Férfiember – ne szépítsük – gyakran a kocsmából viszi haza a hasznos hírt, hol találni a legmegfelelőbb mestert az esedékes munkára. A csaposnál jobb munkaközvetítőt keresve sem találni. (Tényleg így van-e, vagy csak kiváló érv, miért töltünk annyi időt az ivóban?)
Valahol az én réges-régi cipótörténetem is idekapcsolható.
Annakidején boldogult szódás Sanyi mátyásföldi műhelyében mi, közelben lakók képesek voltunk félórákat is elvitatkozni azon, hol sütik a környék legjobb kenyerét.
Hogy aztán később, a kiérlelt végeredmény ismeretében majd onnan vásároljuk szeretteinknek a mindennapi adagot. Amennyire emlékszem, jó Sándor a sashalmi pékekre esküdött, azt mondta, olyan cserepes kenyeret sehol sem sütnek, mint náluk. Barna, a nagy bajszú szobafestő viszont rendre lehurrogta ilyenkor.
Sehol nincs a sashalmi pék, magyarázta hevesen, igazi kenyeret már csak Árpádföldön lehet kapni, aki még nem evett abból, semmit nem tud a világról.
Ebből általában óriási vita kerekedett, többen ugyanis a konkurens rákosszentmihályi péket éltették, mint a szakma állítólagos legjobbját, akinek már régen kijárna a Prima Primissima… Sose felejtem, egy alkalommal épp egy ilyen vita hevében toppantam a helyiségbe, hónom alatt fél kiló másnapos kenyérrel – már csak ezt kaptam a közeli ABC-ben. Még mielőtt megneveztem volna az áru eredetét, a jelenlévők egyszerűen kikapták a kezemből, és sűrű bocsánatkérések közepette – úgymond, ügydöntő okokból – fölfalták. Én csak nyeltem.
A borítókép illusztráció.
