Ukrajnát felháborítja a Nemzetközi Olimpiai Bizottság új elnökének, Kirsty Coventrynek a minapi nyilatkozata, miszerint Oroszország sportolóinak helyük van az olimpiai játékokon. (Ismeretes, az orosz–ukrán háború kezdete óta sorra zárják ki az orosz és fehérorosz versenyzőket és csapatokat a különféle nemzetközi sporteseményekről.)
A nyáron hivatalba lépő Coventry viszont nem támogatja egyetlen ország kitiltását sem a versenyekről. Ott a helyük. Le a kalappal!
Az ókori olimpiákba még nem szólt bele a politika. Sőt a játékok idején a háborúskodások is szüneteltek. Pierre de Coubertin báró, az újkori olimpia megteremtője a folytatást is így képzelte el; „A béke vagy te, Sport!” – írta Óda a sporthoz című költeményében. Ám a politika hamar kikezdte e nemes gondolatot. Már az első világháborút követő antwerpeni játékokról (1920) is kizárták a vesztes országokat. (Magyarország duplán veszített, hisz eredetileg Budapest lett volna a házigazda.) Később is voltak bojkottolimpiák – Moszkva (1980), Los Angeles (1984) –, ám mire ment velük a világ? Semmire. Sportoló is, szurkoló is veszített.
Az egész mindössze arra volt jó, hogy belevésse a sport nagyszerűségében még bízó emberekbe: a nagypolitika kártyavetői számára nincs szent eszme. Vajha ezek a gazemberek is megértenék végre, miért ragaszkodunk mi, kétkezi emberek annyira ehhez a szertelen és fölemelő ötkarikás őrülethez! Mi nem háborúra, csupán hősökre – fegyvertelen hősökre – vágyunk. Berobbanó új titánokra és dacos régiekre, fölemelő pillanatokra és könnyes szemekre. Nemzetek himnuszaira. Mert ilyesmitől lesz kerek a világ. Most nem kerek.
Borítókép: Kirsty Coventry (Fotó: AFP)
