Siratom az ólombetűket, a zizegő papírújságot. Tehetnék-e mást? Jó ideje vesztésre állnak a nyomtatott újságok, csökken a példányszám. Ámbár úgy vagyok vele, dacára a képernyős rivaldafénynek, a harsány kameráknak, mikrofonoknak, hiszem, az írott szónak maradt még ereje, képes még nagyot szólni. Néhány felmérés is megerősít ebben.
Míg a képernyős riport hipp-hopp, lepereg, a rádióhang elszáll az éterben – a papírra nyomtatott sorok megmaradnak.
Az írás kortalan. A fontos újságcikket megőrzi az olvasó, kivágja, elteszi, hivatkozik rá, ha úgy alakul. Nem az ábrázat meg a hang a lényeg – sugallja a fölmérés –, hanem a tartalom. Hogy átjöjjön a mondanivaló. Meg talán jobb is, ha az újságíró a háttérben marad, nem villog, nem tolakszik, már csak azért sem, mert nem ő a főszereplő. Persze befolyásolni a „fogyasztót” riporteri mimikával, orgánummal lehet, de abban már van egy csöpp gagyi. No igen, a képernyős kollégát fölismerik az utcán, a boltban, mindenfelé: – „Nézd, ott megy a …!” –, ám lehet, hogy úgy folytatják – „… tudod, az a szerencsétlen, aki azt a kapitális marhaságot mondta tegnap a tévében.” Síkos és illékony az ilyen népszerűség, de hát ma kétségkívül ez a trendi. Ez hozza lázba a kommunikációs szakra iratkozó ifjút. (A kompromisszum – a glossza mellé biggyesztett 3×3-as igazolványkép a szemüveges, pufók szerzőről – nem az igazi.)
Míg e sorokat írom, azon merengek, kinek is bizonygatom én az ólombetűk gyönyörűségét. Hiszen aki olvassa, azt aligha kell meggyőzni. Aki meg elfordult tőlünk, ahhoz meg úgysem jut el az írott szó. Öreg mackóként magamban dörmögök.
