Másfél évvel az oroszországi Lenin-attrakció után Magyarországon is elkezdődött a kommunizmusnak nevezett emberkísérlet: 1919. március 21-én – százhét éve – a Gyűjtőfogházból kiengedett Kun Béla és Oroszországban kiképzett fegyenctársai kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Nemzetellenesebb rezsim még sosem került Magyarország élére, mint azon a keserves tavaszi napon. A politikusnak is alkalmatlan Károlyi Mihály köztársasági elnök, a „vörös gróf” szabadította ránk a kommunistákat, mintha az éppen véget ért háborúban kivérzett, csonkolás előtt álló hazának nem lett volna éppen elég baja…

A proletárdiktatúra programját legtömörebben a Lenin-fiúkkal parádézó emberszabású szörny, Szamuely Tibor népbiztos fogalmazta meg: „A hatalom a mi kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. […] A vértől nem kell félni.” Rövid uralmuk alatt egyvégtében ezt tették. A 133 napos ámokfutás egyfajta sűrített előzetese volt a második világháború után ránk vöröslő negyvenévnyi sötétségnek. Az állami és pártvezetők közül sokan maguk is Kun Béláék hordájában szocializálódtak: Rákosi Mátyás, Münnich Ferenc, vagy épp a saját katonáit tizedeltető Lukács György. A Rákosi–Kádár-évtizedekben fényes ünnepként kellett emlegetnünk március huszonegyedikét. A nemzettipró kommünről nem lehet eleget beszélni. Már csak azért sem, mert kései hívei sokan ma is köztünk vannak, nemritkán közéleti hangadók, platószónokok. A kígyók itt kígyóznak közöttünk. Április tizenkettedikén is kelletik majd magukat az urnák körül… Ébresztő, Magyarország!