A gigászkalmár a felfedezése óta eltelt egy évszázad múltán végre felfedte magát a tengerkutatók kíváncsi szeme előtt. A videó, amelyen hihetetlen szerencsével sikerült megörökíteni egy gigászkalmár ivadékot, a múlt hónap elején készült az antarktiszi óceáni régióban.
Gigászkalmár a tudománytörténeti jelentőségű felvételen
A Schmidt Oceanográfiai Intézet Falkor kutatóhajójának fedélzetén dolgozó tudóscsoport ironikus módon egy, a gigászkalmár nevére kevésbé hajazó nem túl kolosszális, 30 centiméter hosszúságú ivadékot örökített meg a Déli Sandwich-szigetek közelében, körülbelül 600 méteres mélységben. Ennek ellenére a videót mégis tudománytörténeti jelentőségűnek kell tekinteni, mivel mindeddig ez az első olyan felvétel, amelyen egy eleven gigászkalmárt a természetes élőhelyén sikerült megörökíteni.
A videón, amelyet március 9-én az Atlanti-óceán déli részén az antarktiszi régióban rögzített a kutatóhajó SuBastian nevű távirányítású merülőeszköze (ROV), az áttetsző tintahalbébi átúszik a ROV fényszórójának kévéjén az óceán koromsötét mélységében. "Izgalmas látni az első in situ (természetes közeg, a szerk.) készült felvételt a gigászkalmár ivadékáról, és furcsa belegondolni, hogy nekik fogalmuk sincs arról, hogy léteznek emberek" - mondta Kat Bolstad, az új-zélandi Aucklandi Műszaki Egyetem tengerbiológusa és tintahalkutatója, aki független tudományos szakértőként működött közre a felvétel analizálásában. "Száz éven keresztül főleg csak a fogas cetek gyomrában talált zsákmánymaradványként találkoztunk velük"- fűzi hozzá a szakértő, akit a Live Science tudományos hírportál idéz.
Csak alig valamivel több mint egy tucat példányt azonosították a felfedezése óta
Az új videó ennek a fajnak az első élő megfigyelése a természetes élőhelyén. Halászok korábban már filmre vettek a halálukon lévő és emiatt a felszín közelébe emelkedett hatalmas és kifejlett gigászkalmárokat, az első ép példányt pedig 2007-ben fogta be egy halászhajó az Antarktisz közelében. A legtöbb, amit erről a fajról és életmódjáról tudunk, az ámbráscetek (Physeter macrocephalus) gyomrában talált maradványokból, köztük a hatalmas csőrökből származik.
2015-ig mindössze 12 teljes gigászkalmár példányt találtak, és ezeknek körülbelül a fele volt nem kifejlett fiatal példány.
Az előző, januári Falkor-expedíció során rögzítették azt a szintén első és megerősített felvételt, amelyen egy antarktiszi üvegtintahalat (Galiteuthis glacialis) sikerült lefotóznia a tudósoknak, amelyet korábban még soha sem tudtak megfigyelni a természetes élőhelyén. "A két különböző tintahalfaj első, természetes élőhelyeiken történt megfigyelése az egymást követő expedíciókon igen figyelemreméltó, és azt mutatja, hogy még milyen keveset láttunk a Déli-óceán csodálatos lakóiból" - mondta Jyotika Virmani, a Schmidt Oceanográfiai Intézet ügyvezető igazgatója.
Ezek a felejthetetlen pillanatok továbbra is arra emlékeztetnek bennünket, hogy az óceán tele van még megfejtésre váró rejtélyekkel"
-fűzte hozzá Jyotika Virman.
A gigászkalmár a világóceán egyik legritkább és legrejtélyesebb élőlénye
A gerinctelen élővilág leghatalmasabbra növő recens élőlényei a puhatestűek törzsébe (Mollusca), illetve a fejlábúak osztályába (Cephalopoda) tartozó tintahalak közül ismertek. A tízkarú kalmárok (Teuthida) olyan, kizárólag a tengerben élő fejlábúak, amelyek között egyaránt találunk apró, kifejletten is csak alig 2-40 cm hosszú fajokat, de valódi "szörnyeket" is, mint amilyen az óriáskalmár (Architeuthis dux), vagy a még nála is hatalmasabb gigászkalmár (Mesonychoteuthis hamiltoni).
Az óriás és a gigászkalmár életmódja legnagyobbrészt rejtély, mert mélytengeri életmódjuk miatt rendkívül nehéz a megfigyelésük. E hatalmas tintahalakat többnyire csak a tengerjárás által partra mosott tetemeikből, illetve az ámbráscetek gyomrából előkerült maradványaik alapján ismerjük. Amíg az óriáskalmár a világtenger középmély vizeiben, a szürkületi zónában él, vele szemben szerint a gigászkalmár kifejlett egyedeinek a fény nélküli sötét zóna az élőhelye.
A világtengert a beeső fény elnyelődése alapján három nagyobb vertikális régióra osztják fel az oceanográfusok. A felszíntől 200 méteres vízmélységig terjedő zóna a megvilágított, vagy fotikus öv határát a fotoszintézishez elméletben még éppen elegendő beeső fény mennyisége jelöli ki. A 200 és 1000 méteres mélység közti zóna a szürkületi, vagy bathyális öv alsó határa az a mélység, ahol rendkívül érzékeny műszerek segítségével még kimutatható nagyon gyenge fény, ám az emberi szem számára 500 métertől lefelé gyakorlatilag már teljes a sötétség. Az 1000 méteres vízmélységtől kezdődő sötét zóna vagy abisszális öv az a régió, ahová fentről már egyetlen foton sem érkezik le.
Mind a szürkületi, mind pedig a sötét zóna elérhetetlenek hagyományos búvártechnikával. Az itt élő mélytengeri élőlényeket ezért csak és kizárólag speciális, a rendkívül nagy hidrosztatikus nyomásnak ellenálló mélytengeri merülőeszközök segítségével lehet megfigyelni. Az óriás, és különösen a gigászkalmár azonban még ahhoz is túl ritkának számítanak, hogy e speciális eszközök segítségével is rendszeresen megfigyelhetők legyenek. Amíg az óriáskalmár egy eleven példányát már 2004-ben sikerült fényképfelvételen, majd 2012-ben videón is megörökíteni, ezzel szemben eleven gigászkalmárról a mostani az első felvétel. A gigászkalmár még az óriáskalmárnál is sokkal ritkább.
Az 1925-ben történt felfedezése és első leírása óta mindössze 12 elpusztult példányát sikerült azonosítani; az első teljesen kifejlett egyedet pedig csak 1981-ben.
Az eddig ismert legnagyobb példányát 2007-ben fogták be ami tíz méter hosszú volt és fél tonnát nyomott.
Mivel az eddig megismert példányok több mint fele még nem teljesen kifejlett egyed volt, ezért az sem világos, hogy mekkora lehet a gigászkalmár maximális mérete. A tudósok erre csak következtetni tudnak néhány, az ámbráscetek gyomrából előkerült maradványból.
Az egyik 28 cm átmérőjű szemmaradvány gazdáját 14 méteresre becsülték, ám ismert még egy ennél is jóval nagyobb szem, amelynek 40 cm volt az átmérője. Ez utóbbi gazdájának 20 méter körül lehetett a teljes testhossza. Amíg a megfigyelések szerint az óriáskalmár kozmopolita fajnak számít, addig a gigászkalmár csak az Antartktisz körüli vizek jéghideg mélységeiből ismert.
A gigászkalmár:
- a legnagyobb ismert gerinctelen tengeri élőlény,
- csak és kizárólag az Antarktisz körüli mélyvizekben él,
- 1925-ben történt felfedezése óta mindössze 12 többé-kevésbé ép elpusztult példánya vált ismertté,
- a kifejlett példányok átlagos testhossza 10-14 méter, de előfordulhatnak köztük akár 20 méter hosszú bestiák is.
