Gigászkalmár: először sikerült lencsevégre kapni az extrém ritka rejtélyes lényt

A világtenger jelenleg ismert leghatalmasabb és legritkább gerinctelen állatfaját eddig csak néhány elpusztult példány maradványaiból ismerték a tudósok. A gigászkalmár, amelynek kifejlett egyedei jelenlegi ismereteink szerint elérhetik akár a 14-20 méteres testhosszúságot is, az Antarktisz körüli óceáni régió fény nélküli mélyvizeiben élnek. Most hihetetlen szerencsével sikerült megörökíteni természetes élőhelyén az első eleven példányt, a gigászkalmár egy újszülött ivadékát.

A gigászkalmár a világóceán legrejtélyesebb lényeinek egyike Fotó: Art.15.com

Az egyik elpusztult gigászkalmár, amit egy halászhajó legénysége húzott hajójuk fedélzetére      Fotó: AP/File

2015-ig mindössze 12 teljes gigászkalmár példányt találtak, és ezeknek körülbelül a fele volt nem kifejlett fiatal példány. 

Az előző, januári Falkor-expedíció során rögzítették azt a szintén első és megerősített felvételt, amelyen egy antarktiszi üvegtintahalat (Galiteuthis glacialis) sikerült lefotóznia a tudósoknak, amelyet korábban még soha sem tudtak megfigyelni a természetes élőhelyén. "A két különböző tintahalfaj első, természetes élőhelyeiken történt megfigyelése az egymást követő expedíciókon igen figyelemreméltó, és azt mutatja, hogy még milyen keveset láttunk a Déli-óceán csodálatos lakóiból" - mondta Jyotika Virmani, a Schmidt Oceanográfiai Intézet ügyvezető igazgatója.

A gigászkalmár egyetlen természetes ellensége az ámbráscet, ami egyetlen lélegzetvételell képes több mint 2000 méter mélyre lemerülni, hogy óriáskalmárokra vadásszon   Fotó: Wikimedia Commons

 Ezek a felejthetetlen pillanatok továbbra is arra emlékeztetnek bennünket, hogy az óceán tele van még megfejtésre váró rejtélyekkel"

 -fűzte hozzá Jyotika Virman.

A gigászkalmár a világóceán egyik legritkább és legrejtélyesebb élőlénye

A gerinctelen élővilág leghatalmasabbra növő recens élőlényei a puhatestűek törzsébe (Mollusca), illetve a fejlábúak osztályába (Cephalopoda) tartozó tintahalak közül ismertek. A tízkarú kalmárok (Teuthida) olyan, kizárólag a tengerben élő fejlábúak, amelyek között egyaránt találunk apró, kifejletten is csak alig 2-40 cm hosszú fajokat, de valódi "szörnyeket" is, mint amilyen az óriáskalmár (Architeuthis dux), vagy a még nála is hatalmasabb gigászkalmár (Mesonychoteuthis hamiltoni).

Az óriás és gigászkalmárokat többnyire csak a partra sodródott elpusztult példányaik alapján ismerik a tengerbiológusok      Fotó:  Luis Laria /   Facebook

 Az óriás és a gigászkalmár életmódja legnagyobbrészt rejtély, mert mélytengeri életmódjuk miatt rendkívül nehéz a megfigyelésük. E hatalmas tintahalakat többnyire csak a tengerjárás által partra mosott tetemeikből, illetve az ámbráscetek gyomrából előkerült maradványaik alapján ismerjük. Amíg az óriáskalmár a világtenger középmély vizeiben, a szürkületi zónában él, vele szemben szerint a gigászkalmár kifejlett egyedeinek a fény nélküli sötét zóna az élőhelye.

A világtengert a beeső fény elnyelődése alapján három nagyobb vertikális régióra osztják fel az oceanográfusok. A felszíntől 200 méteres vízmélységig terjedő zóna a megvilágított, vagy fotikus öv határát a fotoszintézishez elméletben még éppen elegendő beeső fény mennyisége jelöli ki. A 200 és 1000 méteres mélység közti zóna a szürkületi, vagy bathyális öv alsó határa az a mélység, ahol rendkívül érzékeny műszerek segítségével még kimutatható nagyon gyenge fény, ám az emberi szem számára 500 métertől lefelé gyakorlatilag már teljes a sötétség. Az 1000 méteres vízmélységtől kezdődő sötét zóna vagy abisszális öv az a régió, ahová fentről már egyetlen foton sem érkezik le.

Mind a szürkületi, mind pedig a sötét zóna elérhetetlenek hagyományos búvártechnikával. Az itt élő mélytengeri élőlényeket ezért csak és kizárólag speciális, a rendkívül nagy hidrosztatikus nyomásnak ellenálló mélytengeri merülőeszközök segítségével lehet megfigyelni. Az óriás, és különösen a gigászkalmár azonban még ahhoz is túl ritkának számítanak, hogy e speciális eszközök segítségével is rendszeresen megfigyelhetők legyenek. Amíg az óriáskalmár egy eleven példányát már 2004-ben sikerült fényképfelvételen, majd 2012-ben videón is megörökíteni, ezzel szemben eleven gigászkalmárról a mostani az első felvétel. A gigászkalmár még az óriáskalmárnál is sokkal ritkább.

Elpusztult gigászkalmár fogókarjának részlete a karmos tapadókorongokkal    Fotó: American Museum of Natural History

 Az 1925-ben történt felfedezése és első leírása óta mindössze 12 elpusztult példányát sikerült azonosítani; az első teljesen kifejlett egyedet pedig csak 1981-ben. 

Az eddig ismert legnagyobb példányát 2007-ben fogták be ami tíz méter hosszú volt és fél tonnát nyomott. 

Mivel az eddig megismert példányok több mint fele még nem teljesen kifejlett egyed volt, ezért az sem világos, hogy mekkora lehet a gigászkalmár maximális mérete. A tudósok erre csak következtetni tudnak néhány, az ámbráscetek gyomrából előkerült maradványból. 

Egy maximális méretű nagy fehér cápa, és egy átlagos gigászkalmár méretét összehasonlító ábra     Fotó: r/Colossal Squids

Az egyik 28 cm átmérőjű szemmaradvány gazdáját 14 méteresre becsülték, ám ismert még egy ennél is jóval nagyobb szem, amelynek 40 cm volt az átmérője. Ez utóbbi gazdájának 20 méter körül lehetett a teljes testhossza. Amíg a megfigyelések szerint az óriáskalmár kozmopolita fajnak számít, addig a gigászkalmár csak az Antartktisz körüli vizek jéghideg mélységeiből ismert.

A gigászkalmár:

• a legnagyobb ismert gerinctelen tengeri élőlény,
• csak és kizárólag az Antarktisz körüli mélyvizekben él,
• 1925-ben történt felfedezése óta mindössze 12 többé-kevésbé ép elpusztult példánya vált ismertté,
• a kifejlett példányok átlagos testhossza 10-14 méter, de előfordulhatnak köztük akár 20 méter hosszú bestiák is.