Bécsben, a jó öreg Bécsben időszaki kiállítás nyílt, méghozzá a Belvedere patinás, monarchiás falai között. Klimt mester képei is ott függenek. Ott látható például Adele Bloch-Bauer portréja – átkozottul jó volt portréfestésben is Gustav –, ám jó lesz sietnie annak, aki meg akarja nézni, ugyanis eltűnhet Adele, bármelyik pillanatban.Ennek van most ideje: eltűnnek a képek Európa múzeumaiból... Adele Bloch-Bauer Gustav Klimt festette portréja alatt megjelent a felirat, megjelent a rém: „per alatt”; ezt írták jó Adele arca és teste alá, mert hát tudjuk milyen az, amikor egy üzlet beindul... Történt, hogy a Bloch-Bauer család egy madárfüttyös, pacsirta- dalos napon úgy döntött, Adele portréját, továbbá még négy, Gustav Klimt festette tájképet az osztrák államnak adományoz. S lőn. Az adományozás megtörtént, megitták az áldomást, mindenki mosolygott, volt rengeteg kézfogás meg köszönetnyilvánítás, a képek felkerültek a múzeum falára, a Bloch-Bauer család meg nyugodni tért békés, adományozós, jóságos hangulatban.Nnna...Ezt az öt festményt perlik most vissza az Amerikában élő Bloch-Bauer leszármazottak. De hát hogyan perelhetik vissza a képeket, amelyeket az elődök – ismételjük meg bátran, sokat fogunk ma még ismételgetni! – a húszas években az osztrák államnak adományoztak? Szinte kísértetiesen ugyanezt a kérdést tette fel magának az osztrák állam is, meg az összes osztrák múzeumigazgató, meg az összes normális osztrák állampolgár. És a válasz nem is váratott sokáig magára. Az Amerikában élő Bloch-Bauer leszármazottak a következő indoklással indították meg a pert: ha az ősök tudták volna, mi fog történni 1938-ban, biztosan nem ajándékozzák a festményeket az osztrák államnak. Jó, jó, tudom, hogy nem hiszik el így első olvasatra, ezért megismétlem: ha az ősök tudták volna, mi fog történni 1938-ban, biztosan nem ajándékozzák a festményeket az osztrák államnak...Ne nevessenek kérem, és ne is vagdalják bele papucsaikat a velencei tükörbe. Ahogy a dolgok ma kinéznek, egy rakás Bloch-Bauer ott Amerikában még viszszakaphatja Adele néni portréját, meg azokat a tájképeket. Most ugyanis úgy áll éppen, hogy Martha Nierenberg visszakapja a Szépművészeti Múzeumban és a Magyar Nemzeti Galériában őrzött képeket, néhai Herczog Mór Lipót egykori gyűjteményének darabjait.Úgy egy esztendeje voltam bátor ezzel az üggyel foglalkozni e lap hasábjain. Beszámoltam a fellendült „műkincsvisszaszerző buliról”, amelyben tevékeny szerepet játszik a Zsidó Világkongreszszus direkte erre szakosodott bizottsága, elmeséltem, hogyan foglalták le az Egyesült Államokban azt a két Schiele-festményt, amelyeket az osztrák Leopold-gyűjteménnyel vittek vendégszerepelni New Yorkba, ahol is a Rothschildok egyszerűen bejelentették a tulajdoni igényüket, és erre az amerikai hatóságok teljesen jogtalanul elkobozták a képeket. (Jelentem, azóta bebizonyosodott, hogy a Rothschildok hiába akarják a két Schiele-képet, nincs hozzá semmi közük, de az amerikaiak ennek ellenére mind a mai napig csak az egyiket szolgáltatták viszsza Ausztriának.)Megírtam önöknek egy éve, hogy azért a Rothschildok leakasztgattak a Kunsthistorisches Museum faláról tizenegy nagy értékű festményt, majd kisvártatva piacra is dobták mindet a Christie’s aukciós ház segítségével, a következő szlogennel: „Itt a lehetőség, hogy egyenesen a Kunsthistorisches Museum és az Albertina falairól vásárolhassunk magunknak festményt!” És ezt írtam egy éve, befejezésképpen: „Ilyen előzmények után Martha Nierenberg joggal gondolhatta, hogy a Christie’s következő árverése ezzel a címmel fog nyitni: Itt a lehetőség, hogy egyenesen a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria falairól vásároljon festményt!”Nem fog ilyen címmel nyitni.Van ugyanis néhány probléma. Először: a most visszakövetelt műtárgyak felettébb kalandos utat jártak be Magyarországon – s azon kívül is. A lényeg, hogy a per tárgyát képező képek egy részét az itthon maradt örökösök hivatalosan eladták a magyar államnak. Más műveket viszont szintén hivatalos engedéllyel kivittek az országból. Megint más tárgyakat pedig Herzog Istvánné Kiss Ilona és Bethlen Istvánné kicsempésztek az országból, ezért perbe fogták őket, s a Legfelsőbb Bíróság által is megerősített ítélet teljes vagyonelkobzás volt. Az ítélet 1948-ban született, akkor pedig nem volt Magyarországon zsidóüldözés, vagyis tökéletesen értelmetlen arra hivatkozni, hogy a bíróság ítélete faji diszkrimináción alapult.Végül pedig említsük meg azt az „apróságot” is, hogy Herzog Erzsébetet, Martha Nierenberg édesanyját az 1973-ban életbe lépett magyar–amerikai vagyonjogi megállapodás részeként kártalanították. Festményeinek értékét New York-i műkereskedők és igazságügyi szakértők akkor 210 ezer dollárra becsülték, s ezt az összeget a magyar állam KI-FI-ZET-TE.Elhiszem én, jó lenne a pénz mellé megkapni a képeket is, most, így az ezredforduló táján, de reméljük, erre mégsem kerülhet sor. Reméljük, mindennek van határa...” Nos, ezt írtam egy éve. Naiv vagyok, hiába. Nincsen határa semminek. Martha Nierenberg el fogja rakni a kártérítés mellé a festményeket is, egyetlen reményünk, hogy jelen lesz a sajtó, amikor ez a kedves asszony (aki két évig csöndben egyezkedett Magyar Bálinttal, majd a kormányváltás után mindjárt elérkezettnek látta az időt a magyar állam beperlésére, mert hogy az „Orbán-kormány nacionalistább és kevésbé nemzetközi, mint elődje” (!) leakasztgatja a falakról El Grecót meg Alonso Canót, reméljük, készül majd fénykép, készül filmfelvétel, mégis jó, ha marad jel, ugye... Már csak azért, hogy vizuálisan is be lehessen mutatni az alkotmánybíráknak a precedenst.És most aztán jöhet mindenki.A Festeticsek visszakapják Keszthelyt. Az Esterházyak grófi ága Gannát, a Batthyányak Zalaszentgrótot, a Széchenyiek Nagycenket, a Brunswickok Martonvásárt, Fertődöt a herceg Esterházyak, a Héderváryak Hédervárt legalább, a Rákócziak Sárospatakot – gyakorlatilag tokkal-vonóval –, a Forgáchok Szécsényt, a Teleki-Dégenfeldek Szirákot, a Tiszáknak is visszajár Geszt, ez aztán tényleg a minimum. S ha végeztünk majd a nagyokkal, jöhetnek a kisebb kúriák, udvarházak, azután a boltok, műhelyek, sarokházak, gyárak, a Kurucz kovács meg a Patyi lakatos házacskája, s ha megvan mindenki, akkor jöhet a Bayerék minden birtoka Mosonszolnokon. Igényt tartok a régi malomra is, a kocsmákra is, a földekre is.Van jogcímem, mindjárt kettő.Az egyik így szól: ha őseimet nem verik össze, nem rugdossák meg, majd pedig nem zsúfolják bele egy marhavagonba mintegy húszkilónyi csomaggal, amelyben magukkal vihették Németországba egy élet munkáját, akkor őseim biztosan nem adták volna a magyar államnak mindenüket.A másik indokom nem szól sehogy, a másik indokom a Martha Nierenberg elsőfokú ítélete. Az mindannyiunk indoka. Mindazoké, akiktől elvettek mindent, akiket „államosítottak”, de Martha Nierenbergékkel ellentétben nem 210 ezer dollárt kaptak, hanem verést, kínzást, orrbeverést, fogkirúgást, Recsket, Hortobágyot meg malenkij robotot, és Martha Nierenberggel ellentétben legjobb esetben elértéktelenedett kárpótlási jegyeket őrizgetnek az almáriumban...Hát ezért.És aki azt gondolja, hogy ez vicc, az bizony nagyon téved. Ez véresen komoly. Mint El Greco Krisztust megfosztják ruháitól című festménye...
A Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és a Kincstári Vagyoni Igazgatóság kedden fellebbezett az elsőfokú ítélet ellen.
