Ki véd meg a szabad sajtótól?

A régimódi, katolikus Igazság kétségkívül hasznosabb az emberi kultúrában, mint ez az újfajta, mindennek alapjait megingató, pragmatista vallás. S aki az igazság egyetlen kritériumának a hasznot ismeri el, különös circulus vitiosusba jut.” (Babits Mihály, 1928.) „A huszadik század hajnalára Európa népei újra pogányok voltak. A keresztény szeretet láthatatlan föld alatti folyóként átáramlott talán a népek lelki életén. A keresztény etika érdekes ornamensként ott díszlett talán az európai civilizáció épületén. A keresztény hit és keresztény remény halvány lánggal ott lobogott talán egynémely lélekben. De Európa népeire újra ráterült egy sűrű barbárság sötétsége, és a nagy háborút (...) nem keresztény népek vívták, hanem pogányok. Európa létének döntő, nagy kérdése: pogány marad-e Európa, vagy kereszténnyé lesz.” (Bíró Lajos, 1920.) ...És sem Babits, sem szegény Bíró Lajos nem tudta még, hogy a XX. század végére és a XXI. elejére kialakul majd a modern tömegmédia, a legújabb pragmatista tömegvallás, a pogányság apoteózisa, nem tudták még, hogy eljön majd az idő, amikor mindenáron el kell adni a lapot, és növelni kell a nézettségi mutatókat. És ezért idióta sörivót kell fabrikálni az emberből, Isten képmásából, pénzért, „sztárságért” mindenre kapható sajtónyikhajok segedelmével. Igen, bizony, a Született gyilkosok legjobb pillanata, amikor a két sorozatgyilkos, a két vadállat, a két minden emberi érzésből kivetkőzött zombi, akikből a média sztárt csinált, agyonlövi az ámokfutásukat végigkövető riportert. S amikor az megkérdezi: miért teszitek ezt velem, hiszen én tettelek benneteket nagyokká, így válaszolnak: mert te is csak egy sajtónyikhaj vagy... (A filmben egyébként a sajtónyikhaj helyett olyan kifejezést használnak, amely nem tűr nyomdafestéket.) Ővelük vagyunk körülvéve. Ők támadhatatlanok.Őket nem választják, tehetség, tehetségtelenség mit sem számít. Csak a gátlástalanság. S bármit tesznek (megtehetnek), nincs fórum, amely őket meg- vagy elítélhetné. Megvédik egymást. A valamikori szent sajtószabadság jelszava mögé bújnak, Voltaire, Petőfi, Táncsics vállaira állva tartják ki fejüket az önmaguk ásta gödörből, a minden rosszat elhozó, de mégis csak heroikus felvilágosodásból vagy éppen a nagyszerű magyar reformkorból gyártanak önnön idiotizmusuk számára is felfogható közhelyeket, hogy mindezt azután Blikké meg Megoldások magazinjává kotyvasszák. Pörög az üzlet, dől a reklám... Fogkefét, rágógumit, fogpasztát kínálgatnak, s ott virít a képernyőn a felirat: „A Magyar Fogorvosok Egyesületének ajánlásával”. Nincs ilyen szervezet. Nincs Magyar Fogorvosok Egyesülete. „Gondoljátok meg, proletárok”... Pörög az üzlet, dől a reklám... Kereskedelmi televízió istenség fölkapja a témát: gennyes agyhártyagyulladás. Megjelennek helyszíneken, fertőzött gyerekek képeit látjuk szomorú, kétségbeesett intenzív osztályokon – és ott dübörög fejünkben a rém, a járvány kísértete. Az elmúlt százötven esztendőben mindig ugyanannyian haltak meg agyhártyagyulladásban. Vagy inkább többen. Nincsen járvány. Nincsen semmi rendkívüli. De ha nincs, akkor csinálni kell. És ők csinálnak. Sztentori hangon. Pánikot keltve. S ha hozzágondoljuk, hogy mindjárt két vakcina is megjelent a hazai piacon, akkor joggal feltételezzük, hogy médiaistenség nem csak úgy önmagáért meg a nézettségért generál pánikot, készít látszatvilágot, gyárt belőlünk hülyét, futószalagon. Forintosítva van másképpen is az aljasság.Nyomorékok, emberi roncsok, titokban női ruhába bújó családapák, rettenetes bőrbajokban szenvedők, alkimisták, homokosok, csodadoktorok, habókosak, már volt és leendő öngyilkosok – ez kell a népnek. És szállítják. Szombat éjjel a Magyar ATV-n egy női fehérneműbe bújt férfi áll négykézláb, mögötte egy bőrruhába öltözött nő, aki a férfi nemi szervét veri korbáccsal. Alapos, hosszú premier plánok – majd mindketten elmesélik, miért csinálják, amit csinálnak... A nőt gyerekkorában verték, és most megfizet a világnak, a férfit pedig már csak ez hozza – úgymond – tűzbe... Ha lennének nyilvános kivégzések, akkor ezek azokat is közvetítenék. S ha valaki fölháborodna, elővennék a nézettségi mutatókat. Ki véd meg bennünket őtőlük? Ki véd meg bennünket a médiától?Dolgoztam én kereskedelmi televíziónál, még az elején, amikor elindult az a magazin. És akkor történt a körmendi gyermekgyilkosság. Nosza, szaladni kellett a nyugati kisvárosba, az utca emberének orra alá tartani a mikrofont, megtudni, mit gondol, mit érez – ugyanezen kereskedelmi televízió „híradós” csapata még azt a „bravúrt” is elkövette, hogy a zokogó apát kapták kameravégre, és hosszan mutatták, ahogy majdnem megőrül kínjában –, kellett készíteni hosszú, lassú, drámai képsort a lépcsőházban, mutatni a lakás ajtaját, egy szó, mint száz, undorító volt az egész. És az utcán egy asszony azt mondta, ő bizony halálra ítélné a tettest, mert erre a bűnre nincs más büntetés. Egy hét múlva azután kiderült, ennek az asszonynak a fiát tartóztatták le és vádolták a kislány meggyilkolásával. Felbolydult a kereskedelmi televízió.Szóltak, azonnal rohanjunk vissza, és tartsuk az asszony orra alá a mikrofont, ugyan vajon most is fenntartja-e múltkori szavait? Vajon bitóra küldené-e a saját fiát? Mondtam, ezt csak úgy szabad megtenni, ha egyáltalán beleegyezik szegény, másrészt ha felismerhetetlenné tesszük az arcát. Mert ez már tényleg nem vicc, ilyesminek nem szabad egy embert kitenni. Azt felelték, teljesen hülye vagyok. És hogy fogalmam sincs a televíziózásról. Akkor küldtem egy faxot a kereskedelmi televíziónak, hogy nem vagyok hajlandó hozzájárulni az anyag leadásához, csak az általam közölt feltételek szerint. Aztán azóta nem dolgozom kereskedelmi televíziónál...Barátom, aki egy Ceausescu névre hallgató lény országában nőtt fel, és bármit megtett a szabad, független médiáért, megbízást kapott az egyik német televíziótól, hogy készítsen riportfilmet fent nevezett diktátor kivégzésének évfordulóján. Riportfilmet a romániai helyzetről. Ment az én barátom, német szerkesztővel, forgattak Bukarest utcáin, kérdezgették az embereket a helyzetről, az életről, a múltról. Dolgoztak már vagy három napja, amikor rájuk telefonált a német televízió egyik főnöke, és kérdezte, hogy megy a munka. Barátom felelte, köszöni jól. Akkor a német ember, médiaistenség papja a következőt kérdezte: – És olyan van már, hogy valami munkás külsejű fazon virágot tesz Ceausescu sírjára odakint a temetőben, azután felül egy rozzant villamosra, kiutazik valami lepusztult külvárosba, bemegy a panelba, gyertyát gyújt az ócska konyhában a diktátor képe előtt, és arról beszél, hogy mennyivel jobb volt, ameddig élt a Kárpátok géniusza? Barátom felelte, hogy hát ilyen speciel nincs...– Akkor holnap adjatok valakinek száz márkát, és akkor majd lesz! – hangzott a szigorú utasítás. Barátom azt mondta, ilyesmire nem hajlandó. És nem hívták többé dolgozni – pedig elég jó pénzt kínáltak a német televíziónál amúgy. És minden bizonnyal akadt stáb, amely száz márkáért megcsinálta a „riportfilmet”.S emlékezzünk csak vissza: a kelet-európai diktatúrák bukása után egy-két esztendővel elözönlötte a „szabad” sajtót az a vélekedés, hogy Kelet-Európa népei bizony visszavágynak a jól megszokott diktatúrákba, mert nem tudnak mit kezdeni a demokráciával. Száz márkákért lett belőlünk szabadsággyűlölő, pajorlelkű muzsik a nyugati médiában. És fel sem foghattuk, mi történik...Aztán üzleti érdekek szerint tálalta a média hol azt, hogy a Balaton vize alkalmatlan a fürdésre, hol azt, hogy Budapesten mindenkit kirabolnak, megerőszakolnak vagy meggyilkolnak, interneten terjesztették, hogy nálunk nem lehet beülni egy étterembe, mert másfél millióba kerül egy vacsora, mindezt azért, mert csúcsokat döntött a Magyarországra látogató turisták száma, és ez nem tetszett bizonyos üzleti köröknek. És bizonyos üzleti körök megbízták az irányításuk alatt működő „szabad” sajtót, hogy legyen kedves, és koppintson az orrunkra.Egyszer majd az is ki fog derülni, mely multinacionális érdek húzódik meg a kergemarhakór-hisztéria mögött, amely miatt egyre újabb és újabb országok vágják le szarvasmarha- állományuk kisebb-nagyobb részét, és nem fogok cseppet sem csodálkozni, amikor a sor legvégén meg fog jelenni az EU-felvételre várakozó országokban is a rejtélyes betegség, de nekünk akkor már ki kell majd irtani a létező összes marhánkat, és jó sokat leszünk kénytelenek importálni az addigra nyilvánvalóan makkegészségessé váló nyugati bocikból. Levezényli majd a média ezt is, pillanatok alatt... Levezényel a média mindent. Csúcsra repít, sárba tipor, tetszése szerint.A hírverseny azt jelenti, hogy eo ipso hazudik médiaistenség. Először elhitette velünk, hogy szükségünk van állandóan a friss hírre, azután szállítja azokat. S mivel nincs annyi friss hír, amennyire kereslet mutatkozik, hát híreket is kell gyártani. Sokat. Szenzációsakat. Mert pörög az üzlet. Ez a mátrix. Csak nem gépek, hanem a média irányít. Ki véd meg tőle? – kérdezem megint.Képzeljük csak el, valami csodálatos, kegyelmes véletlen folytán egyszerre csak nem jelennének meg a lapok. És ezen isteni hajnalon még azt is megélnénk, hogy elsötétülne minden kereskedelmi képernyő, elnémulna minden kereskedelmi rádió.Riadtan összefutnának az emberek. Kétségbeesetten keresnék az ő megszokott híreiket, a sok szenzációt, ami nélkül nincs is élet igazából. Tanakodnának, hogy akkor most mi lesz? De másnap se jelenne meg semmi, nem szólna semmi, és harmadnapon sem – és a hetedik napon az emberek megpihennének... Valaki egyszer csak leemelne valami régi-régi könyvet a polcról. Lefújná róla a port, és furcsán, idegenül belerévedne az olvasásba... A gyerekek abbahagynák a zokogást, és a Cartoon Network sorozatai helyett kicsatangolnának a szabadba. És benépesítenék tündérekkel újra az erdőket és a mezőket. Este pedig, amikor képzeletük elővarázsolná a jót is, a rosszat is, ágyuk szélére telepedne megint az apjuk, az anyjuk, és „korszerűtlen” meséket olvasna sok-sok szülő, mert nem lenne többé televízió, a jól bevált villanypásztor...Aztán a lakótelepek népe elkezdene összejárni, találkoznának egymással az emberek, és akadozva, szégyenlősen nekifognának beszélgetni... Én ezt és ezt hallottam... – újságolná egyikük. Én meg azt... – fonná tovább a szót a másik... S ahogy eltűnnének estéinkből a távoli földrészek katasztrófáiról készült naturalista beszámolók, úgy tágulna végtelenné a legszűkebb haza. Egyszer csak le kellene utazni vidékre, hogy kiderüljön, mi is van vidéken.Soha többé nem mondhatná ezt el nekünk néhány fizetett idióta. Aztán lassan a különféle népek is elkezdenének összejárni, hogy így és úgy, és fontos lenne megint a Kárpát-medence, mint befogható horizont, és kiderülne, mennyivel érdekesebb a sok-sok hétköznap, benne a sok-sok picike öröm, mint a sajtónyikhajok kínálta tengernyi szenvedés és bánat. Rácsodálkoznának egymásra hirtelen az egészséges, emberek. – Nini! Hát mi ennyien vagyunk? Ilyen szépek vagyunk? Ennyi dolgot elvégzünk? Nahát!... Csak nem újra fontos megint, ami természetes?... De sajnos, nem így lesz.Meg fognak jelenni holnap is a lapok. Szólni fog minden kereskedelmi televízió, minden kereskedelmi rádió. Meg fog jelenni a Blikk is. Az a Blikk, amelyik a minap színes fényképeket közölt egy nemrég elhunyt, Zámbó Imre nevű ember felboncolt hullájáról. Hevenyészve összevarrott végtagok, a boncasztal alatt véres rongy – innen már tényleg csak egy lépés a nyilvános kivégzés élő egyenesben. Zámbó Imre volt, aki volt: ennek a médiának tákolmánya. S halálából ugyanennek a médiának hullarablói eresztenek még egy tokát. Ezek a fényképek aznap jelentek meg, amikor Mester Ákos azon nyavalyog, hogy a „szélsőjobb” ilyen jelzőkkel illeti a „szabad” sajtó munkatársait: ízléstelen, könyörtelen, hazug, otromba, szenzációhajhász, félművelt, ordenáré, álbaloldali, álliberális, rágalmazó, erkölcstelen, rossz arcú... Ez csupa hízelgés a mai viszonyok közepette.Aki ugyanis ilyen fényképeket közöl, az. Nos, arra nincsenek szavak. Illetve vannak, de nem írjuk le őket. De ezekről az ázalagokról nem lesz Mester Ákosnak szava. Wisinger Istvánnak sem lesz szava. A Nyilvánosság Klubnak sem lesz szava. Váncsa Pistikének sem lesz szava. Többek között azért nem, mert a Blikk főszerkesztője, bizonyos Pallagi Ferenc amúgy egy közszolgálatinak álcázott reggeli politikai adásban lehet műsorvezető. Ott komázik a hozzá hasonlókkal, aztán ha végzett, és megitta a kávéját, bemegy az óljába, és hálószobákba meg bonctermekbe kukucskál a kulcslyukon keresztül. Pallagi Ferenc évekkel ezelőtt arról beszélgetett újságírókkal, hogy miképpen is kell kezelnie a sajtónak a tudomására jutott titkokat. A hallgatósága számára akkor egyértelműen kiderült, hogy a szépen kihízott kolléga sommásan oldja meg a kérdést, az információk közlésekor nem sokat foglalkozik etikai kérdésekkel.Ő ma a szabad sajtó egyik guruja. Volt idő, amikor megengedték neki, hogy az ELTE Szociológiai Intézetének posztgraduális médiaszakán adhasson elő a lapszerkesztés rejtelmeiről. Arról például, hogy az újság nemcsak szellemi termék, hanem speciális árucikk, amelynek pontosan ugyanolyan célközönsége az olvasó, mint a hirdető. Ezért úgy kell szerkeszteni, hogy a médiapiac mindkét szegmensének megfeleljen. Őrá, barátaira, ismerőseire és az őt csöndben eltűrő kollégáira igaz Murphy árnyékszékre vonatkozó mondása: az igazán nagy darabok úsznak legfölül.Úgyhogy megkérdezem még egyszer, ahogy megkérdeztem Székelyföldön is, normális emberek felemelő társaságában: ki véd meg bennünket ezektől? Ki véd meg minket a „szabad” sajtótól?A Magyar Hírlap egyik publicistája szerint – akivel amúgy egész emberi hangon tudtunk beszélni egymással telefonon – a sajtó magától rendbe hozza saját hibáit. Nosza. Várom. Várom, miképpen fogja rendbe hozni Pallagi Ferenc, hogy felboncolt hullát mutogatott mellékhelységbe sem való újságjában. S ha legközelebb összefut ezzel a sajtónyikhajjal, kedves Júlia, kérdezze meg tőle személyesen is. Ha van még gyomra szóba állni vele egyáltalán.