„Ha összeszakad Ég és Föld,Mégis más lesz Magyarország.Ez az ország mindnyájunké,Hol bilincset urak vernek” Ady Endre: Történelmi lecke fiúknak
Amikor életemben először szólt rám apám, hogy csináljak már egy szódát, mert kívánja a pörkölt a fröccsöt, akkor azt feleltem neki, hogy nem csináltam még soha, és nem tudom, hogyan kell.– Hülyének lenni a legkönnyebb! – válaszolta a zord ember. Madárfüttyös, szép nyár trillázott a csalitban, elfeküdt a nyár az árokparton, és én, apró gyermek, sebekkel térdemen, nem is sejtettem, mennyire igaza van őneki. Csak most kezdem sejteni, meglett férfiként, amidőn lassan eljövend az idő, hogy szódáért szalajtom saját fiaim – csak most, hogy a Magyar Szocialista Párt egymilliárd forintot követel azért a mondatért, hogy „Magyarország mindannyiunké”… Bizony: hülyének lenni a legkönnyebb.Ezt bizonyítja a szóda, és az MSZP-s Tízek Társasága, akik első nagy ötletként előálltak ezzel az egymilliárddal.A nagy ötletNem könnyű ám egy ilyen mondatot kitalálni! Egy évezred munkája fekszik benne – no és persze a Kovácsé, a Szilié meg a Tóbiásé, mert azt azért jó tudni, hogy a szakadatlan fejlődésnek, az evolúciónak, a struggle for life-nak nemigen volt egyéb értelme; amikor a tengerből egy őssejt kikelt, akkor arra gondolt pici őssejt agyával, hogy „sebaj, én most egy őssejt vagyok, de néhány millió év múlva lesz ám belőlem Kovács meg Szili meg Tóbiás (…) És ha jól viselem magam, és sokat tanulok, és megeszem a bablevesből a csipetkét, akkor még Tízek Társasága is lehet énbelőlem, és akkor nyugodtan hajthatom fejem a megsemmisülés jeges párnájára (…).”Hát így. És fejlődésnek indultak a Mindenek. Igaz, először nem sikerült semmi tökéletesre. Először István király lett csak, aki Imre fiához írt intelmeiben beszélt arról, hogy Magyarország mindannyiunké, mármint azoké, akik már itt élnek, és majd ezután ide telepszenek. No de hol van István király a Kovácshoz, a Szilihez meg a Tóbiáshoz! Stációkon kellett még általmenni az életnek, az ontogenezisnek és a filogenezisnek, hogy eljussunk a tökéleteshez…Így jött el Ady Endre… Igaz, ő még csak annyit tudott mondani, hogy „ez az ország mindnyájunké”, ami halavány árnyéka csak Őnekik, de azért már közeledünk. És eljött aztán 1994. Akkor, február 4-én Orbán Viktor beszédet mondott a Vigadóban. Abban a beszédben ez állt: „Olyan országban akarunk mindannyian élni, amelyet az adófizető polgár a sajátjának érez. (…) Az ember nem azért szereti a hazáját, mert nagy, hanem azért, mert az övé.” (1)És eljött végül 1998 is. Az ország népe megválasztotta a Fideszt és koalíciós partnereit – a Kovács, a Szili meg a Tóbiás mindenféle porokat szedett –, és az Országgyűlés ünnepélyes alakuló ülésén Orbán Viktor miniszterelnök-jelölt rövid beszédet mondott. E beszédében egyebek mellett kijelentette: „A kormány mindannyiunké lesz.” (2)Majd megalakult a kormány, és kiadták a kormányprogramot. Az volt a címe, hogy „Az új évezred küszöbén”. A kormányprogramban pedig a következő mondat olvasható: „A polgári Magyarország mindannyiunk közös otthona.” Elolvasta ezt a Kovács, a Szili meg a Tóbiás, és érezték, közel már az óra… A diadalé… De még vártak. Türelmesen. Mert a jó pap holtig tanul. Érezték, van még idő, és lesz ez még jobb is. Eltelt néhány hónap. Egy verőfényes májusi reggelen Jean-Jacques Lebel francia művész a következő figyelemre méltó mondattal állt elő: „Párizs mitikus hely, és mindenkié. Mindenkié, aki idejött, festőké és költőké. Magyarország az enyém is, mint ahogyan az öné is Franciaország.” (3)Bombaként robbant a mondat a Köztársaság téren. Úgy gyúródtak az elektronok a telefonkábelekben, hogy elhagyták a gatyájukat. Elsőként a Szekeres Imre elektronjai értek célba… Megvan! – kiabáltak az elektronok a Szekeres Imre hangján. Mi van meg? – kérdezte a drót a Kovács, a Szili meg a Tóbiás hangján. A szlogen! Na mondd! Párizs mindenkié! Hülye vagy, Szekeres! Párizs per pillanat nem lehet mindannyiunké! Plusz a Tóbiás nem is festő! A francba! Erről az apróságról megfeledkeztem… És vártak tovább… Így jött el 1999. március 15-e. Ünnepi beszédében Deutsch Tamás azt mondta: „Szabadság az, ha majd hazatérhetünk mindannyian. Március 15-e nemcsak az ország ünnepe, hanem az enyém, a tiéd, az övé. A mindannyiunké.” (4)És akkor ez is felkerült a Köztársaság téri nagy faflopira… Ezt a Kovács írta föl, még a nyelvét is kidugta, annyira koncentrált… Nem volt megállás. Néhány hónappal később Horváth János azt írta az egyik múzeumi hírlevélben, hogy „Rippl-Rónai művészete mindannyiunké”.(5) Majd kisvártatva bemutatkozott egy pesterzsébeti MSZP-s képviselő, és önmagáról írt cikkében azt a meglepő kijelentést tette, hogy „Pesterzsébet mindanynyiunké”.(6) Pár nap múlva Kovácsot fél szendergéséből a félrevert Tóbiás zúgása verte föl. – Laci, Laci, fantasztikus, mit találtam! – Mit te, egyelek meg? – Laci, azt írja a Gödöllői Szolgálat című lokálpatrióta lap, hogy „a gyerekek öröme mindannyiunké”! (7)Szerinted nem tudnánk ezt használni? – Hogy az ördögbe ne tudnánk, Tóbi! – lelkesült fel a Kovács, és ezt is felírta a faflopira… Aztán a köztársasági elnök még azt találta mondani, hogy a „felelősség mindannyiunké”, és ezt is felírták, és utána végre összeültek megint, és tartottak egy óriási agyvihart. A Tóbiás felírta egy böhöm nagy táblára, amit kitalált. Ezt találta ki: „A kormány, Párizs, az ünnep, Rippl-Rónai művészete, Pesterzsébet, a gyerekek öröme és a felelősség mindannyiunké.” – Ez jó lesz, Tóbi – mondta a Szekeres, és megevett egy fogyókúrás Papp János szeletet. – Tényleg jó – mondta a Szili, csak hiányzik belőle az aranyhörcsög-tenyésztők bánata… Mert az is mindanynyiunké… – Szerintem kicsit hosszú – mondta majdnem egyszerre a Kovács, a Németh Miklós meg a Medgyessy, de mivel a Medgyessy mondta incirifincirit előbb, mindjárt meg is választották miniszterelnök-jelöltnek…– Akkor most mit csináljunk? Csend telepedett rájuk. És akkor hirtelen tokostul kiszakadt az ajtó, és berontott rajta a Lendvai Ildikó. – Gyerekek! Itt van! Most aztán tényleg megtaláltuk! Figyeljetek! 1992. október 8-án Iliescu kolozsvári korteskörúton volt, és beszédet mondott. Abban a beszédben hangzott el a következő mondat: „Erdélyben fejezem be választási kampányomat, mert Erdélyhez tartozunk mindnyájan, s Erdély mindannyiunké.” (8) Erdély mindannyiunké… Ízlelgessétek… A Medgyessy rákönyökölt a csöndre és ízlelgetett. Kisvártatva mellé könyökölt a Kovács is, a Szili is meg a Tóbi is. Ingujjra vetkőztek. Tetszett nekik. A Lendvai Ildikó büszkén-szerényen állt a sarokban, és várta, hogy majd megdicsérik.– Ez azért is megfelelő – törte meg az elragadtatott hallgatást a Medgyessy –, mert úgyis azt találtam ki, hogy nemzeti húrokat fogok pengetni. – Zseniális vagy, Péter! Akkor szólok a nyomdának, hogy mehet… – Várjatok! – dörrent a Kovács. Mégsem lehet! Nem lehet a szlogenünk az, hogy Erdély mindannyiunké. Még félreértenék… – Tényleg félreértenék. – Nemzeti húrokat pengethetünk, de ne magyarkodjunk. – Bizony… Nekem különben is tízmillió fasisztával kell itten szocializmust építenem! – Hogy úgy van, Laci! Várj csak, ezt a mondatot már hallottam valahol… – Nem érdekes, Imre… Hagyjuk… – De akkor most mit csináljunk?Megint csend lett. Járkáltak, töprengtek, gondolkoztak, sóhajtoztak.– Hagyjuk el az Erdélyt, és legyen az, hogy „mindannyiunké” – mondta egyszer csak a Szili. – Ááá, előbb-utóbb valahol meg fogják kérdezni, hogy mi a mindannyiunké, és akkor a Lacinak meg a Péternek rögtönözni kell valamit… Nem hagyhatunk ilyen esetlegességeket a kampányban! – söpörte el az ötletet a Szekeres. És akkor – már majdnem éjfél volt – lassan felállt a Kovács. – Gyerekek… Legyen az, hogy „Magyarország mindannyiunké”… – Laci… – kezdte Szili, de elcsuklott a hangja… –, Neked csillag van a homlokodon! Te egyszerűen zseni vagy! És körbeállták a nagy asztalt, és elénekelték az Internacionálét. A Lendvai sírt, a Szili is az orrát törülgette. És akkor Tóbiás feltette az utolsó kérdést: – De ki lesz az a mindannyiunk?– Ez lényeges, fontos felvetés, Tóbi! – mondta szigorúan a Szekeres. – A következő hetek munkája az, hogy eldöntsük, ki tartozik bele a mindannyiunkba…A főpróbaKovács különös gonddal készülődött aznap reggel. Műzlit evett, ásványvizet kortyolt, majd feloldott egy C-vitaminos pezsgőtablettát, és míg szálltak felfelé a kövér buborékok, más-más hangszínen próbálgatta: „Magyarország mindannyiunké”… 1999. október 19-e volt akkor. Kovács megérkezett a Parlamentbe. A szűk stáb már várta. Körülvették, nyakkendőjét igazították, pufnizták, és közben egyre ismételgették: „Magyarország mindannyiunké!” – Laci, ezt kell mondanod… Hangosan, jól érthetően, előtte, utána kis szünetet tartva, önálló mondatként, ne feledd, most vezetjük be ezt a páratlan, még soha nem hallott csodát…– Jó, jó – mondta szerényen a Kovács –, bízzátok rám bátran! Én találtam ki, el is fogom majd mondani, abban hiba nem lesz.És eljött a nagy pillanat. A Kovács felállt, mikrofont igazított, köszönte a szót, és belevágott. Beszélt a Kovács, és érezte, nemsokára meg kell birkóznia a nagy feladattal. De belegabalyodott szegény egy körmondatba, amely arról szólt, hogy akkor hét- vagy nyolcszázalékos infláció várható-e jövőre, és nem talált vészkijáratot abból a mondatból. Leizzadt a Kovács, majd kivágta: „Javaslatunkban bemutatjuk, hogyan lehetne az állam helyett a társadalmat gazdagabbá tenni, hogyan lehetne közelíteni azt a célt, hogy Magyarország mindannyiunké legyen.” (9)A Szili elájult fent a karzaton. A Lendvai gyors helyzetfelmérés után tapsikolni kezdett. A Szekeres benyomott egy Papp János szeletet.– Ez hülye! – mondta, és távozóban úgy érzékelte, a Medgyessy egyetértően csippent egyet a szemével… Másnap válságstábot tartottak mindannyian. A válságstáb feszült hangulatban ülésezett, és két határozatot hozott: 1.) A Kovács ne beszéljen többet; 2.) Mivel a Kovács előző nap a Parlamentben kijelentette, hogy Magyarország nem mindannyiunké, így a közelgő MSZP-kongresszus jelmondata módosul imígyen: „A jövő Magyarországa mindannyiunké.”Szili Katalin megmenti a helyzetet,és közben elszalad vele a lóSzili Katalin egy ceruzavéget rágcsált irodájában, és az előtte fekvő bánatosan üres papírra meredt. – Mit csinálsz, Kati? – kérdezte tőle a sarokban komplett kampánystratégiát készítő Tízek Társasága. – Levelet írok a Happy End Produkciós, Film- és Műsorkészítő Korlátolt Felelősségű Társaságnak. – És miről, Kati? – Arról, hogy adjanak egymilliárdot, mert ellopták a világ legjobb szlogenjét mitőlünk. – Nem lehet, te Kati. Hát azt a Kovács elcseszte. Meg amúgy is, félő, hogy ezt a „Magyarország mindannyiunké” mondatot így vagy úgy kimondták már néhány milliószor ebben az országban, sőt legyünk őszinték, ebben az országban egyedül a Kovács nem tudta kimondani… – Látszik, hogy még csak tanuljátok ezt a szakmát! Na figyeljetek! És a Szili írni kezdett. Ezt írta:„(…) Az Önök tendergyőztes pályázati füzete fejezetekre, illetve fejezetcímekkel megjelölt részekre van osztva. Az egyik ilyen erőt sugárzó karizmatikus fejezetcím a következő:„Magyarország mindannyiunké”A pályázati füzetüket megismerve nagy örömmel töltött el bennünket, hogy Önök is úgy gondolják (…), hogy ez a mondat, jelszó a magyar országimázs, a jelen magyar egyetemes kultúra elválaszthatatlan része.Mint bizonyára Önök is tudják, a nevezett mondat: „Magyarország mindannyiunké” a Magyar Szocialista Párt jelmondata. 1999 óta használja (először 1999. október 19-én használta Kovács László pártelnök, frakcióvezető parlamenti felszólalásában). Meglepődve tapasztaltuk ugyanakkor, hogy Önök a fejezetcímként és a pályázati anyag egyik fő motívumaként felhasznált mondatnál nem tüntették fel a szerzői jogok jogosultját, a Magyar Szocialista Pártot. Pályázati anyagukkal kapcsolatban (…) az az álláspontunk alakult ki, hogy a (…) munka egyetlen jelenkori, az újdonság és frissesség erejével ható, szilárd és megingathatatlan része a Magyar Szocialista Párt jelmondata.Nyilván Önök is érezték a mondatban rejlő erőt, mely (…) egyaránt sugároz biztonságot, jövőt, kiszámíthatóságot az ország minden állampolgára számára.(…) A fent részletezett okok miatt a Magyar Szocialista Párt nevében a következő szerzői jogainkból, illetve azok megsértéséből származó kéréseinket jelentjük be: (…) Kérjük, hogy a jelen levél kézhezvételétől számított 15 napon belül (…) 1 000 000 000 Ft-ot (egymilliárd forintot) a Magyar Szocialista Párt részére az alábbiakban részletezettek szerint fizessenek meg. (…)” (10)Ezt írta a Szili. – Nem lesz ez egy kicsit erős, Kati? – kérdezte rémülten a Tízek Társasága.– Már miért lenne erős? – Te Kati… Várjál… Hát itt vagyunk mindjárt mi. A Tízek Társasága. Ez necces lesz, Kati, mert ugye, ott voltak a Petőfiék és a fiatal költők, hát ők is Tízek Társasága voltak sajnos, és még majd azt találja valaki mondani, hogy ez plágium… Arról nem is beszélve, hogy ősztől mi leszünk a „márciusi ifjak” is meg a „pesti srácok” is, és majd még belekötnek. Aztán van itt még egy kis baj! Tudod, Kati, 2000. november 7-én adtuk ki az új programunkat – mindig remek érzékünk volt a dátumokhoz! –, az „Esélyegyenlőség programját”… Tudod, amit 68 közreműködő írt, ebből tizenheten voltak csak a szerkesztők, a Vitányi Iván bácsi meg a szerkesztőbizottság elnöke. Kati, abban az első fejezetnek az a címe, hogy „Milyen Magyarországot akarunk?”, az első mondata pedig így hangzik: „Az új évszázad, és egyben az új évezred küszöbén Magyarország fordulóponthoz érkezett.” (11)Gáz van! Mert hát az Új évezred küszöbén az az Orbán-kormány programjának címe volt. Még képesek lesznek beperelni minket egymilliárdra! És akkor itt van a nagy kés, amibe beleszaladtunk azzal a „Ma van holnap” konferenciával… Tudod, amikor nyitottunk a fiatalok felé, és ezt találtuk ki, ezt, hogy „ma van holnap”… Aztán kiderült, hogy az Organon gyógyszergyár összehozott egy Tinédzser fogamzásgátlási ambulanciát, amit a Most van Holnap Alapítvány (12) támogatott, és azok a büdö
