Új moralisták, farizeusok (5. rész)

Mindig nagy öröm, ha Fejtő Ferenc interjút ad valamelyik hazai orgánumnak. Megtudjuk olyankor, hogy „(...) ha az Isten van, akkor az ördög is”. És azt is, hogy az ember nem embernek farkasa, „valójában az ember embernek ördöge”. S ez még mindig nem elég a tudományból, a teológia legmeglepőbb újdonságaiból, mert ha Fejtő Ferenc interjút ad valamelyik hazai orgánumnak, akkor azt is megtudhatjuk: „A kígyó a rosszra, az Isten parancsának megszegésére, a lázadásra csábító, a kísértő.”Döbbenetes szavak.Soha, soha nem gondoltuk volna.Itt tart az ember az olvasásban, és már éppen letenné az újságot, a Népszabadságot, amikor az interjú még ennél is nagyobb magasságokba emelkedik – persze ehhez már szükség van Pogonyi Lajos hihetetlen karakán, láttató erejű és tehetséges kérdéseire is. „Úgy tudom, hogy nagyon felháborította a Magyar Nemzet egyik nemrég megjelent cikke, amely trockista imposztornak nevezte Lionel Jospint, a Francia Köztársaság miniszterelnökét. (...)” Így vág a közepébe Pogonyi, és innentől kezdve az interjú az imént megismert magas filozófiából átvált „korrekt” napi politikába.Fejtő Ferenc felett is elmúltak azok a fránya évtizedek… Fejtő azzal kezdi válaszát az egyáltalán nem célzatos „kérdésre”, hogy „hatvanhárom éve élek Franciaországban. Kettős állampolgár vagyok. Rendszeresen olvasom a magyar lapokat, soha nem szakadt meg a kapcsolatom a magyar kulturális élettel. És most, szinte először, nem értem, ami itt végbemegy”.Most képzeljük magunk elé azt az eltelt hatvanhárom nagyszerű esztendőt, amelynek során Fejtő Ferenc mindent értett. Ekkora türelem, ekkora empátia, ekkora elfogulatlanság láttán mondhatjuk: éppen ideje volt, hogy Fejtő tanár úr felfedezzen valami kifogásolnivalót, valami felháborítót a magyar lapokban hatvanhárom évnyi bársonyos harmónia és tisztesség után. Ne hagyjunk kétséget afelől sem, hogy irdatlan nagy disznóságnak kellett megesnie, ha végre összehúzta szemöldökét a professzor úr...Mi történt tehát? Mi váltotta ki a haragot? A Magyar Nemzet 2001. július 7-i számában megjelent egy írás Járai Judit tollából Lionel Jospinről. A címe: A trockista imposztor. Nos, mit tett Járai, ez a nem trockista imposztor? Kiutazott Párizsba, és ott beszélgetett mindenféle emberekkel, akik elmondták véleményüket a Francia Köztársaság miniszterelnökének trockista múltjáról. Járai Judit a bevezetőben elmondja, hogy jelenleg Franciaországban az egyik „legfőbb skandalum: Lionel Jospin trockista múltja. Pontosabban nem is az a meghökkentő tény – folytatja Járai –, hogy egy magát demokratának valló politikus véres mozgalomhoz csatlakozott, végül is ez nem bűn. Demokratikus országban mindenki azt csinál, amit akar, a trockisták szerveződései-mozgalmai nem voltak betiltva, tehát nem voltak törvénytelenek, s különben is, mindenkinek megváltozhat a véleménye”. E bevezetővel kísértetiesen egybevágnak Fejtő felháborodott szavai: „miként magyarázható az, hogy egy, a kormányhoz közeli lapban a francia kormányfőről mint imposztorról, csalóról, világcsaló trockistáról írnak. Aki ilyet ír Jospinről, annak fogalma sincs arról, mi fán terem a trockizmus. Mit jelent az, hogy egy francia fiatalember egyetemistaként rövid időre csatlakozott a trockizmushoz, majd kiábrándult belőle”. Eddig Járai és Fejtő egy gyékényen árulnak. Majd elindulnak két irányba. Járai marad a tényeknél, és idézi a francia szellemi élet jeleseinek véleményeit, Fejtő pedig őrjöngeni kezd, amely őrjöngés vége az lesz, hogy ki kell irtani „a darázsfészket”. Járai Judit előbb Edwy Plenel főszerkesztő véleményét idézi. Érdekes vélemény az övé. Mert mindenekelőtt megvédi Jospin trockista múltját. Megvédi, mert mint mondja, ő maga is trockista volt fiatal korában... Igen. Trockistának lenni valóban nem bűn. Legfeljebb gusztustalan. Mint az egész ’68-as újbalos őrjöngés, amely a mai „pc” establishmentet adta ennek a szerencsétlen világnak.„Szovjethatalom plusz villamosítás egyenlő kommunizmus. Ez a lenini tétel felülmúlhatatlan a maga veretes ostobaságában. Aki ebben hinni tudott, azt pusztán azért lehetséges bármilyen formában komolyan venni, mert ilyen halál jópofa világban élünk. Olyanban, ahol Pol Pot elvégzi Párizsban a Sorbonne-t, hogy hazatérve Kambodzsába mindjárt betiltsa a pénzt, kihajtsa népét a rizsföldekre, ahol kicsit dolgoznak, majd agyonverik őket. Még arra is van gondja, hogy kitelepítse az egész fővárost. Ez a kedves sorbonne-i diák kiirtott cirka hárommillió embert, s remekül érzi magát. Tárgyal, tárgyalnak vele, hiszen ő politikai tényező.Pol Potért – többek között – Kínában rajonganak, ami nem csoda, hiszen a KKP-nak hasonló a humora. Ők azt a zseniális viccet eszelték ki, hogy be kell tiltani Beethovent, sőt, az egész emberi kultúrát. S lőn. Ezt hívták kulturális forradalomnak. Sok millió embert kiirtottak, mert nem értették a tréfát. Utóbb a KKP kitalálta, hogy mégsem kell mindent betiltani, egye fene. Beethoven maradhat. Ezt hívták nyitásnak. Ennek a világ annyira megörült, hogy végigasszisztálta a diákok lemészárlását, majd gyorsan tárgyalásokba kezdett a tömeggyilkosokkal, nehogy zátonyra fusson a nyitás politikája.Hát így megy ez... Tudomásul kell venni a politikai realitásokat. És Kim Ir Szen, Teng Hsziao-ping, Pol Pot »politikai örökségét« nem elmegyógyászok fogják elemezni egyszer, hanem történészek, politikusok, írók, nagy és komoly összefüggésekbe ágyazva ezt az egész hihetetlen agyrémet.” (1)Ezt 1991-ben írtam. Istenem, pedig mit tudtam én 1991-ben a ’68-as „világértelmiség” politikai geneziséről, mit tudtam én arról, hogy a kommunista az égvilágon mindennél jobban hasonlít az anyagra, ugyanis soha nem vész el, csak átalakul. És mindig úgy alakul át, hogy legfelül marad. És átalakulás közben újra és újra megtisztítja önmagát bűneitől, és halálosan meg van sértve, ha valaki merészel nem felejteni.A kommunistának nem megbocsátani kell. A kommunista bűneire – legyenek azok bármilyen gyalázatosak – egyszerűen nem illik emlékezni. Emlékezni nem pc, nem európai, nem haladó, nem liberális. Emlékezni annyi, mint a „múlton rágódni”, ami az ostobák időtöltése, hiszen annyi klassz dolog van a világon és a távoli jövőben, amit mind-mind meg kell valósítani, és amit mind-mind a kommunisták meg az átalakult kommunisták tűznek ki célul – minekünk...Fejtő Ferenc a Fajkérdés és szocializmus című esszéjében már 1937-ben megírta Veres Péterrel vitázva: „magyar, zsidó, sváb vagy horvát múltú magyarok talán magyar-, zsidó-, sváb- vagy horvátságuk felszabadításáért küzdjenek, s nem magyar emberségük, közös jövendőjük szabadságáért és büszkeségéért? Tudom, ezt akarja Veres Péter is. De hát akkor miért akarja bennük a jövő kárára a múltat tudatosítani? Amikor ez a tudatosítás nemcsak a haladásért folytatott küzdelmet zavarja meg, hanem még e zavart igazolható igazsága sincs?” (Kiemelés tőlem: B. Zs.) (2)A múlt tudatosítása a fejlődés gátja. Ez tiszta beszéd. Majd Fejtő így folytatja: „Az oroszországi kis népek valóban kultúrát kezdenek termelni állami segítséggel, de ez az önállósodásuk nem faji, hanem nemzeti jelszóval történik, s másrészt tudtommal e kis népek egyénei egyre nagyobb kedvet mutatnak az egységes Oroszországban való teljes felolvadásra. A szocializmus jegyében a nemzetek is már inkább egységesülni fognak, mint elkülönülni; ha meg is őrzik örökölt nyelvüket és hagyományaikat, de termelésben és még műveltségben is, minden valószínűség szerint, egyre jobban bele fognak illeszkedni a világtársadalom egységes vérkeringésébe.” (3)Íme, a kommunista Fejtő Ferenc globalizációs jóslata 1937-ből. Az oroszországi kis népek vágyairól most ne beszéljünk inkább – de hajtsuk meg fejünket a tény előtt: a jóslat bevált. Hithű kommunisták, marxisták-leninisták, majd az őket „meghaladó” maoista, polpotista, castroista ’68-asok vállvetve lettek baloldali liberálisok mára, s ők álmodják a mi globalista világállamunkat... Aki nem álmodik velük, az maradi bunkó, továbbá náci is mindjárt. Bizony! Lueger, Bécs egykori antiszemita polgármestere még azt mondta: „Hogy ki a zsidó, azt én döntöm el!” A ’68-as világértelmiség ma azt mondja: „Hogy ki a náci, azt én döntöm el!” És kétségtelen tény: bizonyos szempontból ez is tekinthető fejlődésnek...Amúgy őszintén mondom (tehát hazudok!): nem érdekel, hogy Fejtő Ferenc kommunista volt. Nem azért idéztem harmincas évekbeli írásaiból, hogy lerántsam róla a leplet – nincs azon mit lerántani, amit papírra vetett, bárki elolvashatja. A két idézetet csak azért választottam, hogy megkíséreljem bebizonyítani, mennyire nem változtak bizonyos gondolkodási sémák. Hát nem becsületesebb akkor a már idézett Edwy Plenel, aki amellett, hogy beismeri saját trockista múltját, legalább hozzáteszi Járai Juditnak: „Én nagyon is megértem, hogy így tekintesz erre a kérdésre, hiszen olyan országból érkeztél, ahol az emberek átélték a létező kommunizmust, ahol megélték a diktatúrát, a totalitarizmust, a szabadság hiányát! Ám az én nemzedékem nem ebben nőtt fel. (...) Ez az irányzat (mármint a trockizmus – B. Zs.) jelen volt, s tán még ma is jelen van a francia szellemi-kulturális életben. Olyan nagy alkotók kerültek a hatása alá, s képviselték elveit cselekedeteikben is, mint például Louis Aragon, aki még azt is leírta, hogy nekünk itt, Franciaországban a GPU kellene! S lám, ettől ő még nagy költő maradt, ugyebár!? Vagy ott volt André Breton és a szürrealisták nagy része, akik még Mexikóba is ellátogattak, hogy hódoljanak a száműzött Trockijnak.” Hát igen… Mondhatjuk, hogy a kommunizmus, a „létező szocializmus” megtapasztalásának hiánya esetleg feljogosította a nyugati értelmiséget arra, hogy kommunista, vagyis idióta legyen. Így jutott el a francia kommunista párt és értelmiség odáig, hogy 1956-ban egységesen elítélje a magyar forradalmat, és tapsikoljon a szovjet intervenciónak. A franciák becsületét akkor Albert Camus mentette meg. (...)De hát ez is a múlt, amit nem illik tudatosítani. A jelen viszont az, hogy a Francia Köztársaság miniszterelnökéről kiderült, hogy trockista volt. Plenel erről azt mondja, hogy „morális értelemben mind Mitterrand, mind Jospin elítélendő, hiszen mindketten hazudtak, de azért Trockijt nem lehet összehasonlítani Pétainnel...”Lényeges ponthoz érkeztünk! Mert hát egyszerre két botrány robbant ki Franciaországban a szocialisták háza táján. Az egyik érintettje Mitterrand, volt szocialista köztársasági elnök, akiről kiderült, hogy kollaboráns volt a háború alatt, és felesküdött Pétain marsallra. A másik érintett ugye Jospin, aki viszont trockista volt – vagyis egy szélsőbaloldali, totális forradalomról álmodó gusztustalan mozgalom híve és tagja. Talán mondanom sem kell, hogy a két eltévelyedés nem esik azonos megítélés alá. No nem nálam vagy Járainál vagy mondjuk Thierry de Montbrialnál, a párizsi Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének igazgatójánál, aki így nyilatkozik a Jospinről szóló cikkben: „Aszimmetria van a XX. század két nagy szélsőségének megítélésében: a kommunizmuséban és a fasizmuséban. (...) Sokan sajnos jóval elnézőbbek, ha a kommunizmusról és különféle válfajairól van szó, szigorúbbak viszont, ha a fasizmusról és a hozzá közeli mozgalmakról kell ítéletet mondaniuk. Én egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy a kommunizmus szándékaiban alapjában véve jó volt, »csak« megvalósításában, különösen a sztálini változatában elfajzott. Ugyan kérem! A kommunizmus meggyőződésem szerint alapvetően perverz volt. Nem lehet különbséget tenni a kétféle totalitárius ideológia és válfajai között, s bűneiket nem szabad hierarchizálni! Ez ugyanis előbb-utóbb a demokrácia csökevényesedéséhez vezet.”Fejtő tanár úr viszont már korántsem mér azonos mércével! A Jospinről szóló cikk miatt – amelyben, mint látjuk, francia értelmiségiek mondják el véleményüket Jospin múltjáról és hazugságairól, nem pedig a Magyar Nemzet! – így fakad ki a hatvanhárom éve Párizsban élő mester: „Nem értem, hogy egy kormány lapja miért ír ilyen gyalázatos hangon egy másik baráti ország szabadon választott miniszterelnökéről, akinek jóindulatára szükség is volna, ha tényleg be akarunk jutni Európába. Éppígy felháborítana a Magyar Nemzet írása, ha történetesen gaulle-ista lenne a mostani francia kormányfő. (...) Most ki akarják kezdeni az Európai Unió egyik alapító országát? Franciaország tagja annak az uniónak, ahová tudtommal Magyarország tartozni óhajt. Hogyan lehet meggyalázni egy olyan ország miniszterelnökét, amelynek jóindulatára szükségünk van? Úgy látom, hogy arra sem gondolnak: Jospinen keresztül az egész francia nemzetet sértik meg, minden pártkülönbség nélkül. És nemcsak a franciát, hanem a többit is, amelyek arra merészkedtek, hogy a Magyar Nemzetnek nem tetsző parlamentet és kormányt választottak.”No kedves tanár úr! A Magyar Nemzet nem kormánylap, hanem az egyetlen napilap a magyar piacon, amely nem hajlandó folyamatosan gyalázni a jelenlegi, szintén szabadon választott magyar kormányt, és nem hajlandó akár napi hazudozások árán folyamatosan hiszterizálni a magyar politikai közéletet, közbeszédet. Ezen túl a Magyar Nemzet magántőkéből alapított (megmentett!) napilap, amely egyelőre azt ír, amit akar, lévén idehaza is sajtószabadság van vagy mi a csuda. Továbbá, ha eddig nem derült volna ki, a Magyar Nemzet Jospin-cikke – ismétlem! – francia közéleti személyiségek véleményét tolmácsolta. Ha tanár úr hazamegy, legyen kedves felkeresni Edwy Plenel Le Monde-főszerkesztőt, Catherine Pégard-t, a Le Point című hetilap belpolitikai főszerkesztőjét, akinek lapja arról is beszámol, hogy a jelenlegi francia kulturális életben mennyi volt szélsőbalos trockista nyüzsög (sok!), vagy Thierry de Montbrialt, aztán náluk tessen reklamálni.Továbbá: legyen jó a tanár úr, és magyarázza el, hogy miért most tetszett ilyen nagy bátran fölhorgadni, amikor a Jospin-cikk előtt éppen egy héttel, ugyanazon lap ugyanazon oldalán ugyanakkora terjedelemben Járai Judit a másik botrányról, Mitterrand kollaboráns múltjáról számolt be, úgyszintén francia közéleti szereplők véleményei alapján. Talán csak nem azért hallgatott akkor Fejtő úr, mert Mitterrand a „másik bűnben”, a „jobboldali elhajlásban” találtatott vétkesnek, és arról írni ugye nem bűn...Végezetül: ha a professzor úrnak olyan fene nagyon fontos, hogy az EU-ba igyekvő Magyarország ne sértse meg az EU-tag „baráti országok” miniszterelnökeit, akkor figyelmébe ajánlanám a magyar sajtó ámokfutását osztrák és olasz ügyekben. Az „ellenzéki” magyar sajtó, drága tanár úr, habozás nélkül nevezte nácinak, rasszistának, kirekesztőnek, szélsőségesnek és nem európainak az osztrák kancellárt, maffiózónak, bűnözőnek, csalónak és szintúgy