Új moralisták, farizeusok (11. rész)

A messzi Oroszországban 1893-ban világra jött egy kisgyermek. A Rosenberg házaspár kedvtelve nézegette az apró csecsemőt, és a keresztségben az Alfred Isidore nevet adták neki. Alfred Isidore Rosenberg aztán szépen szopott, gyarapodott, hízott, s bár a messzi Oroszországban nem volt éppen játszi virány az élet, a kisfiút elkerülte az „ezernyi fajta népbetegség” is, a „szapora csecsemőhalál” is, és huszonhat évesen átköltözött Németországba. Ott körülnézett, ráhelyezte ujját a kor ütőerére, és belépett a náci pártba. Majd két év múlva, 1921-ben megalapította a Völkischer Beobachter című lapot. A Népi Figyelő az NSDAP (Nemzetiszocialista Német Munkáspárt) hivatalos napilapja lett, s míg Adolf Hitler a müncheni sörpuccs utáni börtönbüntetését töltötte, az ifjú Rosenberg ellátta a náci párt főideológusi tisztét is.
1952. május 23-án tavaszt köszöntöttek az erdőn a kakukkok, tavaszt köszöntöttek a gyárak munkaversenyt hirdető szirénái, tavaszt köszöntöttek a pincékben ölő és kínzó, jókedvű ávósok, és a Galló házaspárnak egészséges fiúgyermeke született. A kis Béla szépen szopott, gyarapodott, hízott, s bár Rákosi és kommunistái Magyarországán nem volt éppen játszi virány az élet, a kis Béla felnőtt, és tanársegéd lett a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen. És lett később főmunkatárs is az Akadémia Szociológiai Kutatóintézetében, a Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpontjában, s mert ha egy karrier elindul, akkor határ a csillagos ég, hát Béla végül eljutott a Magyar Hírlap szerkesztőségébe is.

Galló Bélát csalódások érik
Galló Béla 1996-ban az éppen induló Aktuális című politikai magazin szerkesztőségében tűnt fel mint tanácsadó. E sorok írója is ott tűnt fel mint szerkesztő. Stumpf István is feltűnt ott, éppúgy, mint Galló, tanácsadóként. Ostromlott vár volt akkor az Aktuális szerkesztősége, hiszen mi a Bánó András fémjelezte Objektív helyett jöttünk létre, s ez okból ki voltunk téve a liberálisok és a szocialisták mély megvetésének. Mégis ott ült közöttünk Galló, a Magyar Hírlap fényképéről jól ismert arckifejezésével, amely leginkább arra emlékeztet, mintha az arc tulajdonosa állandóan egy kihűlt, kifehéredett canis mergát tartogatna jobb kezében, és felettébb igazságtalannak tartaná a sorstól reá mért nehéz penitenciát.
Hadd valljam be most férfiasan: az Aktuális nem tolta a Horn–Kuncze-kormány szekerét. Sőt. És a Galló mégis…
Aztán, mint fentebb említettük, Galló barátunk a Magyar Hírlaphoz került. 1997-et írtunk akkor, és a Magyar Hírlap főszerkesztője Gazsó L. Ferenc volt éppen. Gazsó L. Ferenc szintúgy nem tolta a Horn–Kuncze-kormány szekerét. Sőt. Gazsót a Magyar Hírlapnál jobboldali árulóként tartották nyilván, aki elárulta a lap liberális értékrendjét, és „lefeküdt” a jobboldalnak.
Galló Bélát Gazsó L. vitte a szerkesztőségbe, és Galló Béla Gazsó L. embere lett odabent. Ebbéli minőségében rosszul érintette a főszerkesztő-váltás, amikor megérkezett Kocsi Ilona.

Bravó, Kocsi Ilona!
De megérkezett Kocsi Ilona. Ő a Magyar Hírlap VIP-hiteles főszerkesztője, aki ebbéli minőségében a Postabank-botrány kirobbanásakor a postabankos ügyek kezelését átruházta helyettesére, így kívánván feloldani a kínos összeférhetetlenséget, a gyötrő erkölcsi dilemmákat – így kívánván feloldani a feloldhatatlant.
Aztán Kocsi Ilona főszerkesztésével jelent meg a Magyar Hírlapban az a fejtegetés, hogy jót tenne a magyar közéletnek, ha likvidálnák Orbán Viktort és Kövér Lászlót, megjelent, hogy Orbán egyenlő Mussolinival, Hitlerrel, Sztálinnal – hogy csak a leggusztább csemegék között válogassunk.
Bravó, Kocsi Ica!

Vissza Galló csalódásaihoz
Galló Béla mindezek ellenére ott marad a Magyar Hírlapnál. Mint Gazsó L. embere, mint Stumpf (akkor volt) barátja feltehetőleg nem örvendett túl nagy népszerűségnek.
És így, páriaként érte Bélát az 1998-as választás.
Nevezett választás nem várt eredménnyel zárult. Győzött a Fidesz. És Galló barátunk 1998-ban munkára jelentkezett a Stumpf István vezette Miniszterelnöki Hivatalnál. A MeH stratégiai elemzőközpontjában szeretett volna dolgozni, beadta önéletrajzát, és várt.
Várt… Még mindig várt.
Darab idő elteltével rádöbbent, hogy Godot-ra vár. Rádöbbent, hogy ő nem fog stratégiailag elemezni az Orbán-kormánynak.
És a hosszú várakozási periódus alatt Galló Béla felfedezte magában a kérlelhetetlen baloldalit, a kérlelhetetlen liberálist, a jelenlegi kormány kérlelhetetlen ellenségét. Galló Béla Medgyessy Péter tanácsadója lett.
(„A világrendszer okoz gondot Galló Béla politológusnak, Medgyessy Péter egyik tanácsadójának is” – írta Seres László a Népszabadság 2001. október 11-i számában, hát innen tudjuk.)
Most kicsi időre látszólag
eltérünk tárgyunktól
A kommunista és a náci propaganda éppúgy egy tőről fakad, mint maga a két ideológia. Mert hogy embermilliókat faji vagy osztályalapon irtunk ki, igazán édes mindegy, különösen a kiirtottak szempontjából. S bár a ’68-ból itt maradt és azóta szerte a világon nagy karriert befutó, a szellemi életet egészen napjainkig meghatározó, hegemóniára törő újbalos, anarchisztikus ideológusok szerint igazából mégis csak a nácik bűnösök, míg a kommunisták csak jót akartak, mi mégiscsak feltehetjük, hogy a kommunisták sok-sok tízmillió áldozatát nem töltötte el örömmel, hogy nekik egy „jó” és „nemes” eszme nevében kell elpusztulniuk.
Feltehetjük azt is, hogy ameddig az iskolákban minden új generációnak azt tanítják, hogy a felvilágosodás és a nagy francia forradalom valami párját ritkító nagyszerűség volt az emberiség történelmében, addig nem zökkent helyre az idő…
De most vissza a propagandához.
Igen tanulságos, igen gondolatébresztő foglalatosság szemügyre venni néhány náci és kommunista plakátot. Lássunk egy-két gyöngyszemet most a Völkischer Beobachterből, illetve Rákosi Magyarországáról a Szabad Népből.
Feltűnik, hogy mindkét rendszer mániája a titkokat fürkésző ellenség, aki mindenhol megjelenik. „Az ellenség is hallja!” – figyelmeztet a Völkischer Beobachter. „Aki nem éber, aki nem titoktartó, a dolgozó nép árulója” – harsogja a Szabad Nép.
„Porba Nagy-Németország ellenségeivel!” – harcias a Völkischer Beobachter. „Gyökerestül tépi ki a reakciót a Magyar Kommunista Párt!” – ígéri a Magyar Kommunista Párt, és ez az egyetlen, amiben a kommunisták nem hazudtak. Érdekes viszont, hogy Nagy-Németország ellenségei és a kommunisták ellenségei ugyanazok. Az angol vagy amerikai zászlót magán viselő bankár a tipikus ellenség, akinek többnyire itt is, ott is jellegzetesen zsidós vonásokat kölcsönöz az eszmétől alélt művész. Nos, ha alaposan megfigyeltük a hasonlóságot, az egylényegűséget, ha eszünkbe jutott, hogy a Magyar Hírlap főpublicistája, Várkonyi Tibor echte Szabad Nép-es, akkor kanyarodjunk vissza Galló Bélához…

Visszakanyarodni Galló Bélához mindig nagy öröm
Galló Béla a Magyar Hírlap január 8-i, keddi számában A kígyó meg a ló címmel írt egy vezércikket, amelyben a Magyar Nemzetet Ungarische Beobachterként aposztrofálja. Írhatnánk erre, hogy szegény hülye Galló Béla reménytelen küzdelmet folytat a német nyelvtan szabályaival, mert hát ha már, akkor Ungarischer Beobachter – de azért álljunk meg egy pillanatra. Tegyük fel azt a kérdést: vajon kötelesek vagyunk-e eltűrni, hogy ez a csimasz lenácizzon bennünket – mindannyiunkat, akik a Magyar Nemzetben publikálunk, az előző néhány évben publikáltunk s a közeljövőben publikálni fogunk? S vajon mit szól ehhez a Magyar Nemzet több százezres olvasótábora? Tudják-e, tisztelt olvasóink, hogy Galló Béla és a Magyar Hírlap szerint önök egy nácik által náciknak írt náci lapot vesznek kezükbe nap mint nap? S mert szerintük mi vagyunk a kormánylap, hát a kormány is náci.


Gallóék szerint ez persze mindegy. Mert Gallóék aljasok. És gyávák is, persze. Ugyanis amikor e gusztustalan cikk megjelenése után D. Horváth Gábor felhívta Kocsi Ilonát, hogy mit szól Galló cikkéhez, a főszerkesztő asszony csak annyit mondott: „Miért, mi nem azt írtuk, hogy nácik vagytok.”
Hát persze… Nem azt írtátok. Pfúj…
Amúgy Alfred Isidore Rosenberget a nürnbergi perben halálra ítélték és kivégezték.
Jó lenne, mi, Galló? Az már a te ügyed lenne, mi, Galló?
Micsoda egy alak vagy te, hú, arra azért alig vannak szavak…