Az exminiszterelnök projekciós filmvászna

Általános pszichológiai mechanizmus a projekció, a kivetítés. Mindennapos jelenség: tudattalan lelki tartalmainkat meglátjuk valaki másban, emberben, állatban, tárgyban, például egy szoborban. Jung férfi páciense gyönyörű egyiptomi macskaszobrot vásárolt. Folyton csak nézte, nézte, nézte, és ez a különös vonzás már kezdett terhessé válni. Mígnem az analízis során megértette önmagát, azt, hogy a női nem benne élő általános képét vetíti a szoborra, ettől van a majdnem ellenállhatatlan vonzás. A felismerés és a mély belátás nyomán megszűnt a macskát bámuló kényszer.
Az exminiszterelnök személyében sokan megtalálták a maguk projekciós filmvásznát. Akkora intenzitással kényszerültek folyton őt figyelni, írni és beszélni róla, hogy rávetítették saját lélektani tartalmukat, akár Jung páciense az egyiptomi macskára. Könyveket is írtak róla, és ezek a könyvek a jelenség szintjén a projekciós filmvászonról, Orbán Viktorról szólnak, egy másik szinten azonban a könyvek írójáról, olykor a vaskosan negatív, máskor – némely írónál – a pozitív indulataikról. Jószerivel a saját tudattalan indulataik kivetítése történik meg. Az egyik író saját lelkének farkasát, tigrisét, önmaga maszatos diktátorságát és az ezekből fakadó feszültségeket írja ki és vezeti le Orbánra bámulva, a másik – a vele rokonszenvező szerző – érzékelteti, hogy itt egy modern héroszt láthat az olvasó. Karizmatikusat és szabadítót. De nem csupán azok, akik írnak róla, mások is rávetítenek a volt miniszterelnökre tudatos és tudattalan tartalmakat. Léteznek közös ősi jelképek valamennyiünk tudattalanjában, ezek egyike a hős és a sárkány küzdelme. Az exminiszterelnök hívei a bennük élő hőst vetítik rá, az ellenfelei meg a sárkányt.
Vajon mi lehet és honnan származik az a nagy felszólító erő a polgári koalíció miniszterelnökének személyiségében, amely megmozdítja kollektív tudattalanunkat, és heves projiciálásra késztet? Nem tudom. De ideírok két kérdést; milyen régi és közelmúlt élményekből gyűjtötted össze mindazt, amit rávetítesz? Miféle győzelmeket és traumákat tárolsz a múltból, már alig emlékezve rájuk, de amelyek igazi, személyes ügyeid? Ez összefügghet projekcióiddal.

Ne korbácsoljuk fel az ősök szellemét

Tömeges amnézia és nagyszámú kivetítések… Néha az az érzésem, itt a fél országnak analízisbe kellene vonulnia. A régieknek könnyebb lehetett, a történelmi vallások és szimbólumaik mentén elrendezhették belső világuk felfordulását. A vallások voltaképp terápiás rendszerként is kiválóan tudnak működni. Kár, hogy a védekező cinizmus hárít, hivatkozik a rációra. Pedig a racionális tudat olyan törékeny, mint vékony héj a tojáson. Ami a héj alatt van, az a roppant erő, és amiről most beszélünk, azt csak szimbólumokkal lehet megközelíteni. Balos és materialista publicisták félelmetesen nem értik, hogy a közelmúlt esztendőiben a régi szimbólumok bemutatása, a régi nagy ünnepek megismételt kollektív élményei nem azt jelentik, hogy a Horthy-érát kívánnák vissza. Az ősi szimbólumok a lélek teljességére utalnak, a kozmosz–a Föld–én–a múltam–a jövőm egységére.
A kollektív tudattalan csak részben érthető, ehhez is be kell vonnunk a történeti múltat és a mítoszokat, amelyek voltaképp lélektani őslenyomatok bennünk. Akkor vagyunk egészségesek, ha az egyéni psziché és a kollektív psziché között eleven a kapcsolat, és az utóbbiból amennyit bírunk, azt felfogjuk és megértjük. Ebben a nagy közös óceánban, a kollektív tudattalanban benne lebegnek valamennyiünk pszichikumának gyökerei, és ott van mindannyiunk őse. Mert, akik az anyaföldben nyugszanak, azok csak a biológia vagy a vulgáris materialisták szerint holtak, valójában máig hatékonyak. Erősen beleszólnak abba, hogy az utódaik kit lássanak hősnek és kiben fedezzék fel a sárkányt.
Észak-Amerika fehér embere valójában európai, de már régen a feketék modorával és az indiánok akaratával él. A földet, amelyen él, meghódította, miközben erősen hasonult a földben nyugvókhoz. Pedig a vérkeveredés – a fehérek és a színesek között – elenyésző volt a múltban. Viselkedésében már néger: a fogak mutogatása, a nagy nevetések, a himbálózó mozgás, a laza ízületek, a dzsessz, a naivitás, a gyerekes magamutogatás sajtóban, tévékben, társaságokban. Nem visszafogott európaiak, inkább emlékeztetnek az afrikai kunyhófalvak népére, ahol mindenki látni és láttatni akar, miközben szüntelenül fecseg. Ám amikor az észak-amerikai fehér ember tényleg akar valamit, akkor kitör belőle az indián lélek: a szívósság, a tűrőképesség, a roppant erős összpontosítás, a hajsza és a fájdalmak rettenthetetlen bírása. A földjükben élő holtak inkarnálódnak, mert a föld asszimilálja a hódítót, nem lehet megakadályozni, hogy a régi birtokos be ne költözzön a hódító tudattalanjába. Ezért tátong az amerikai fehér tudata és tudattalanja között veszélyes távolság, mondhatni szakadék. Jung mondja így, aki az USA-ban sok fehér embert analizált. Ez a „szakadék” pszichés feszültséggel jár, ami hatalmas belső energiát gerjeszt. Ez az egyik forrása korlátlan vállalkozó szellemünknek, kísérletező kedvünknek, mobilitásuknak, a kihívásokra gyorsan reagáló rámenősségünknek.
Nekünk, magyaroknak másféle összetételű a kollektív tudattalanunk, ahogyan a hatalmas óceán vas-, só- és egyéb tartalma tájanként változó lehet. A miénk nehézkes, mintha valami a földhöz bilincselné, mozgékonyságunk csekély, vállalkozó kedvünk mérsékelt, célra tartottságunk szétfolyó, lustának látszunk, mert a kihívásokra lassan reagálunk. De amikor betelik a pohár, akkor a feltörő gejzír nagyon veszedelmes. Nem csodálom, ha a baloldal tollat forgató emberei szoronganak és félelemérzésekbe panaszkodnak. Előérzetük jelzi a robbanás lehetőségét. De sajnos, sajnos azt nem tudatosítják, hogy az esztendők óta megjelenő bántó, maró írásaik, külföldre szaladgálásaik, árulkodásaik saját hazájukra és a baloldali napi politika gyakran elvtelen pártolása erősen hozzájárul a robbanásveszélyhez.
Az őseink itt dörömbölnek mibennünk, és néha rettentően mérgesek. Én csak bosszúsan megvontam a vállam, amikor az SZDSZ egyik ideológusa a parlamentben merészelte a Szent Koronát a svájci sapkához hasonlítani. Akkor is csak legyintettem, amikor valamely – a Szent Koronához fűződő – eseményen a Múzeum-kertben SZDSZ-vezetők tüntetően svájci sapkában érkeztek. De az ilyen ordenáré csúfolódás nagyon felhergeli az ősöket. Igaz, akkor már én is dühösen csörtettem kifelé a Magyar Tudományos Akadémián a széksorok közül, amikor egy mai magyar író bohóckodott, hülyéskedett a pódiumon, méltatlanul viselkedett ott, ahol Arany János megtisztelve érezhette magát, miközben a szájtáti közönség sznobságtól elbűvölve bámulta a nyegléskedő írót. A Heti Világgazdaság is felbosszantott, amikor 2001-ben kondérnak ábrázolta a Szent Koronát, benne a jogar a keverőkanál, máskor meg rajzban hamis kártyaként mutatta a magyarigazolványt. A közös ősök a mélyben megbántódtak nagyon, és úgy érzem, egyáltalán nem az árok betemetésére biztatnak bennünket. Beláthatatlan, hogy amennyiben a jobbra húzó, ma még amnéziás magyar értelmiségiek meggondolják magukat és magukhoz térnek, akkor nem fogják-e felkorbácsolni az ősök szellemét. Felkorbácsolni azt, amit Orbán Viktor épp csak megérintett.

Földközeli ember nem szavaz az SZDSZ-re

Csupán néhány elemét sorolom kormánya nemzetpolitikájának. Erdélyben állami pénzből magyar magánegyetemet létesített. A szerbek lerombolta horvátországi magyar templomokat újjáépítette. Tizenkétezer kárpátaljai magyar családot földhöz juttatott. A Mária Valéria hidat is újjáépítette. Észak-erdélyi autópálya társfinanszírozására javaslatot tett, ezzel a gazdasági építést Kárpát-medencei távlatba helyezte. A magyar–magyar integrációt segítette a státustörvény megalkotásával. Személyre szóló jogi kapcsolatot teremtett az anyaország és az elszakított nemzetrészek között. Restauráltatta az országban a magyar múlt tönkrement és tönkretett patinás épületeinek seregét, várakat, palotákat, templomokat, és beindította a kastélyprogramot.
Az offenzív nemzetpolitika része az is, hogy a magyarok belső szilárdságát, identitását erősítette. Lélektani oldalról nézve nem lehet eléggé méltányolni azt, hogy tudatosan felrajzolta az optimista és magabízó énképet és nemzetképet. A múlt szimbólumaival és jelvényeivel már-már elfelejtett lelki tartalmakat hoztak vissza a feledésből. Felébredt sokakban a folyamatosság érzete, azaz a kontinuitás, amely az identitás fontos pillére. A pszichikum kontinuitásban észleli és éli a teljességet, ami felé az egészséges lélek törekszik.
Nemzeti identitásunkat nagyon megtépázták a kommunista-internacionalista ideológia és a szovjet megszállás hosszú évei, de talán legjobban az elhallgatásokkal és hamisításokkal terhelt, tanított magyar történelem. A szakadás és a kontinuitás hiányának egyik tünete például, hogy a múlt jeles magyar liberalizmusáról azt hiszi a köznép, hogy azonos lenne a mai balliberálisok felfogásával. Pedig ez a homály maga a csalással fűszerezett gyanús „amnézia”. Szakembereket leszámítva kevesen tudnak arról, hogy történelmi múltunkban volt egy nagyszerű liberális nemzedék, a reformkor idejének centralistái. Művelt, neves és jeles férfiak, Trefort Ágost, Szalay László, Csengery Antal, báró Kemény Zsigmond stb. Bírálták ugyan Kossuth „érzelgő szótárát”, „nemzeti illúzióit”, de eszméikről mindenképp jó lenne tudni. Mi lett itt a kontinuitással? Emlékezetem szerint a mai balliberálisok nem tisztázták, a köz számára érthetően és konszenzust előkészítve biztosan nem, hogy a szabadság–testvériség–egyenlőség gondolatából és azokból a nemzeti liberális eszmékből mit vesznek át. Rémlik, mintha lettek volna ehetetlen, fűrészpor ízű tanulmányok, száraz elméleti dolgozatok, amik elbántak a nemzet fogalommal, és az érzelmi konszenzust inkább hátráltatták, mint előkészítették. Bárhogy is volt, a mai liberálisok eszméi homályosak, kapcsolatuk a magyar történelmi múlthoz nincs.
A mai balliberálisok pártja, az SZDSZ egyre kevesebb voksot kap a választásokon. Gyakran volt és ma is az az érzésem, hogy az SZDSZ emberei és holdudvara nem igazán tudja, milyen a vidéki ember, és mert Magyarország vidéki ország – egyetlen nagy vízfejjel, a fővárossal –, a földközeli embert csak felszínesen ismerik az SZDSZ elméleti tudósai, tollforgatói, pártkatonái. Ezek a vidéki népek a szavakkal bűvészkedésre nem sokat adnak, sem az áradó szövegek csűrésére, csavarására. Ők maguk keveset beszélnek, nincs igazán érzékük a szóhoz, az erősségük más: képekben gondolkoznak, és abban hisznek, amit látnak, megnézhetnek, megtapinthatnak, ami fogható. És hihetetlen mélyen benne van pszichikumuk legmélyebb rétegében az ezeregyszáz esztendős múlt. Erről is keveset beszélnek, ha mégis, azt szemérmesen teszik, ez is inkább képekben van bennük meg jelenetekben. Ezért is volt sikere közöttük a millenniumi zászlóknak és az avatási ünnepélyeknek, és bennük van a múlt a mondák, a regék, az apokrifek költői szövegeiben, a templomtornyok, a lobogók, a pajzs, a holló, a gyűrű jelképeiben. Ha nem is szónokolnak erről. Ha nem is mindig tudatosítják. Megsérti méltóságukat, aki efölött gúnyolódik.
A földközeli ember nem szavaz már az SZDSZ-re, azért sem, mert valamikor antikommunistának gondolta őket, aztán kiderült, hogy nem volt ez igazi meggyőződésük, csupán véletlen közjáték. A kormányzati uralomért azonnal lefeküdtek a kommunisták utódpártjának, prostituálták magukat, és ezzel elvesztették hitelüket. Gondoljunk bele, hogy ezekkel a szavakkal, „kommunista”, a „kommunisták utódpártja” mi minden tódul be asszociációs mezőinkbe: Recsk, a Gulág, a GPU, a KGB, az ÁVH, az ateizmus, a kitelepítések, a kivégzettek, az elhurcoltak, az emigrációba kényszerültek és megfélemlített, szorongó családtagjaik. Amikor az oroszországi harcmezőkről megjöttek a magyar férfiak, sokan közülük azért váltak antikommunistává, mert látták a szovjet falvak nyomorát. Még alig múlt tíz éve az ukrajnai nagy éhínségnek ott- jártuk idején. Sztálin koncepciója szerint bizonyos területeket ki kell éheztetni. Bevezették Ukrajnában a kalásztörvényt. A búzamezőkön őrtornyokat emeltek, bennük az NKVD emberei csőre töltött fegyverrel. Aki mégis ellopott egy kalászt vagy egy szem céklát, arra kiszabható volt a főbe lövés vagy a többévi láger. Ryszard Kapuscinsky írja, többségükben gyerekek pusztultak, nem az éhhaláltól, hanem mert emberevők járták a vidéket, és elrabolták őket. A kutyákat ekkor már régen megették.

Az előre gyártott gondolatok népe

A kontinuitás, a folyamatosság a negatív élményekre is érvényes, ezek munkálnak bennünk, és nem akarják az árokbetemetést, noha múlnak az évek. Meg sem kísérlem fölsorolni az évtizedekig tartó szovjet megszállás negatív hatását, csak kiragadok néhány mozzanatot a kulturális és civilizációs jellegzetességekből. Tarkovszkijt például nagyon szerettük, igaz, orosz művésznek tartottuk, nem szovjetnek. Voltak dolgok a szovjet megszállás idején, amiken csak vigyorogtunk. Azok a bugyuta lózungok, amiket a Rákosi- és a Kádár-éra idején kiáltozni kellett a Dózsa György úton, azok a buzgalmak, amivel Kun Béláékat próbálták begyömöszölni hőseink panteonjába. Kötelező kivonulás a tanácsköztársaság ünneplésére a Múzeumkertbe, miközben folyton a bőrkabátos Lenin-fiúk és a páncélvonat jutott az eszünkbe, amit apáink halálvonatnak neveztek. Ezzel a vonattal járták az országot a tanácsköztársaság terrorista különítményesei, vitték a vonaton az akasztófát, nem késlekedtek.
Mindezek mellett, a megszállás idején, a köznapi igénytelenség is mély nyomot hagyott: a tárgyi világ lompossága, igénytelensége, lapossága, maszatossága. A vidéki középületek illemhelyei, a szagok, a gyárak belső miliője, „…piszkos környezetben, piszkos emberek csak rossz munkát végezhetnek” – mondta egy japán üzletember a rendszerváltozás idején egy gyárlátogatáson. Hajlok arra, hogy Kádár népe az előre gyártott gondolatok népe, népe a szomorú küllemű gyáraknak, ahol a teljes foglalkoztatottság ideológiája akkor is érvényesült, ha veszteséget „termeltek”. Szóval emberek, akik megnyerték a kommunisták utódpártjának a 2002-es parlamenti választásokat, nem látták Tarkovszkij filmjeit, de magukénak érezték a Kádár-éra tárgyi világát. Az igénytelenség, a primitívség világát szerették, szavazócéduláikkal azt jelezték: visszakívánják.

A szerző író