Kuruzslók évadja

Nincs az a hadsereg, amely legyőzhetne egy eszmét – írta Victor Hugo. De hol van ma az a hadsereg és eszme, amely legyőzhetné azokat a tévhiteket, amiket Bogár László Új rendszerváltáshoz kell bizalmat szerezni című írásában olvashatunk (MN, 2004. december 4.)? A cikkben található globális összeesküvés-elmélet mégsem hagyható szó nélkül, mert nem csak zavaros, nem csak máshol már lejárt gondolatokat és konyhabölcsességeket ismételget, ennél több: veszélyes.
Bogár szavai szerint a westernmodernitás planetáris méretűvé tágult rejtett hatalomszerkezete apologetikus önbemutatása során önmagát globalizációként nevezi meg. Tekintsünk el attól, hogy ez így, egy magyartalan tudálékoskodó glob-bla-bla. Súlyosabb, hogy Bogár úgy tesz, mintha a globalizációnak nem lennének a tudományokban viszonylag széles körben elterjedt definíciói. Utalni szeretnék a Globalizáció 1.0 című frissen megjelent könyvemre, amelyben – Roland Roberstontól Anthony Giddensig, Gary Gerrefytől David Heldig – hét szerző meghatározását is megtalálja. Mindegyikük három fontos változást emel ki a globalizáció folyamatában: a világ gazdaságainak, társadalmainak és kultúráinak globális integrációját, globális hálózatokba való szerveződését, ennek következtében pedig a közöttük lévő kölcsönös függésrendszerek megerősödését. Egyikük sem ír semmiféle amerikai birodalomról vagy planetáris méretűvé tágult westernizációról. Természetesen mindenkinek – így Bogárnak is – szíve-joga, hogy szereti-e vagy sem a nyugati kapitalizmust és a globalizációt. De a szimpla kapitalizmusellenességet ne csomagoljuk globalizációkritikába. Ennél egyenesebb beszéd Tamás Gáspár Miklósé vagy Szalai Erzsébeté, akik nyíltan vállalják, hogy baloldali alapon nem szívlelik a kapitalizmust és a globalizációt.
Nagyobb gond: Bogár zavaros definíciója lehetetlenné teszi, hogy a globalizáció valódi kérdéseivel foglalkozzunk. Például a tudományos meghatározások szerint a globalizáció egyik fő vonása a globális termelési hálózatok kialakulása. Azokban az országokban, ahol ezzel tisztában vannak, ahol a gondolkodó emberek szellemi energiáit nem a jó-e vagy sem a kapitalizmus és a globalizáció kérdése emészti fel, tudják: egy ország számára alapvető kérdés, hogy miként kapcsolódhatnak ezekhez a globális termelési láncokhoz. Nem azon vitatkoznak például, hogy kell-e vagy sem a privatizáció, hanem azon, hogy egy-egy privatizációs ügyletnél az ország milyen globális termelési láncokhoz kapcsolódik, mennyire versenyképesek ezek a láncolatok, milyen munkafolyamatokat telepítenek le a hálózathoz tartozó vállalatok, és hogyan kötődhetnek ezekhez a hálózatokhoz a helyi beszállítók. Így tettek az írek és a finnek, a siker pedig nem maradt el. Hadd ajánljam itt Bogárnak és az olvasónak Jan Aart Scholte írásait, aki a globalizációt a liberális piacgazdaság terjedésével, a westernizálódással és az amerikanizálódással azonosító nézeteket egyszerűen konyhabölcsességeknek tartja. Mint ilyenek túlpolitizáltak, előítéletesek és eleve zsákutcába vezetnek. Ezt a zsákutcát Bogár globalizációs írásaiban így hívják: összeesküvés-elmélet.
Bogár szerint összeesküvés eredménye volt már a szocializmus is, az a konstrukció, amely önmagát szocializmus fedőnéven emlegette, amelynek történelmi feladata valószínűleg az volt, hogy a Nyugat közvetlen perifériájaként tételeződő térségben (…) hajtson végre gyorsított modernizációt. Ez a kísérlet a hatvanas évek végére összeomlott, így egy újabb, immár globalokapitalista öszszeesküvés következett, a westernitás visszaépítése, amelynek – Bogár szerint – a „fedőneve: reform”. Alain Lipietz szerint azonban Közép-Európa egykori szocialista országaiban azért volt szükség reformokra, mert a hatvanas évek végére – a korábbi évtizedek extenzív iparosítása miatt – egyszerűen elfogyott az a paraszti tömeg, amely munkásként a gyáripari tömegtermelésbe bevonható lett volna. A termelés hatékonyságának növelésére tehát valami más kellett kitalálni. Nálunk ilyen reformkísérlet volt az új gazdasági mechanizmus, majd a háztáji, később a részben magángazdasági keretek között működő második gazdaság. Ám a kísérletek csak felemás eredményre vezettek, így a korabeli vezetés a gazdaság hiányzó versenyképességét és a társadalmi békét egyre inkább külső forrásokból, vagyis eladósodásból fedezte.
Ez az összeesküvés Bogár szerint a rendszerváltáskor teljesedik ki igazán, a globalitás ettől kezdve nyomul be Magyarországra, amihez segítségként titkos szövetségeseit, a globalokomprádor liberális eliteket, vagy egyszerűen – némi szabadkőműves áthallással – a „globalokomprádor belső páholyt” használja. Most ott tartunk az országban, hogy van egyfelől a népesség 5-6 százalékát kitevő, a Nyugatot mindenestől kiszolgáló globalokomprádor elit, másfelől pedig, a népesség 35-40 százalékát adó, leszakadt, mindenen kívül rekedt tömeg, a „roncstársadalom”. Való igaz, az elmúlt másfél évtizedben gyorsan növekedtek a társadalmi egyenlőtlenségek, és jelentősen felduzzadt a leszakadók tömege. Ám ezért nem a globalizáció vagy a globalizáció sötét erőivel összejátszó globalokomprádor elit a felelős, hanem a negyven esztendő szocializmusa. A 35-40 százalékot kitevő, alacsony képzettséggel rendelkező tömeget a szocializmus termelte ki, a szocializmus korában is jelen volt, noha ezt ideig-óráig elfedte, hogy a rendszer elzárkózott a világpiaci versenytől, és külső adósság felhalmozásával biztosította a viszonylagos jólétet. A Központi Statisztikai Hivatal adataiból kiderül: a munkanélküliség ott volt, és ma is ott a legmagasabb, ahol a nyolcvanas években a lakosság képzettsége a legalacsonyabb volt. A rendszerváltás után megjelent piaci viszonyok tehát nem teremtették, csak láthatóvá tették ezt a képzetlen tömeget, amit már nem védett a szocializmus adósságból finanszírozott biztonsága. Egyszerűen nem értem, Bogár László miért védi itt a szocialista rendszert, és helyette miért hárítja át a roncstársadalom felelősségét egy homályos, a Nyugat romboló erőivel összefonódó globalokomprádor elitre?
Az összeesküvéseknek azonban itt még nincs vége, az összeesküvés Bogár szerint globális jelenség. Mint a gondolat eredeti forrásának idézése nélkül írja: „a globalitás világméretű agressziója (…) interferenciákat kelt más civilizációkkal való ütközések frontálzónájában”. Hadd ajánljam itt mindenki figyelmébe Samuel Huntington Civilizációk összecsapása című könyvét, hiszen az majdnem szó szerint összecseng Bogár szavaival. Ám, ennél is nagyobb gond, hogy Bogár világpolitikai elemzéséből nem jön ki több annál, hogy miközben az iszlám ellenáll a westernizációnak, addig India és Kína behódol a Nyugatnak. Mivel pedig a nyugati típusú modernizáció nagyon energiaigényes, ezért ma már rejtett elosztási háború folyik az olajért. Azt hiszem mindenki, aki egy kicsit is tud számolni, könnyen rájöhet arra, hogyha a föld népességének egyharmadát adó Indiában és Kínában a mainál nagyobb lesz a motorizáció, ha egyre többek járnak ott is autóval, akkor ez előbb-utóbb a véges energiaforrások, például az olaj körüli harc kiéleződéséhez vezethet. De miért kell ehhez az egyszerű kávéházi bölcsességhez rejtett világháborúról beszélni? Még mielőtt teljesen megriadnák „az olajért folyó elosztási háború” rémétől, vegyük alapul Joseph Schumpeter írásait, akitől tudjuk, hogy a kapitalizmus igazi motorja a technológiai fejlődés. Ez a technológiai fejlődés pedig eddig mindig megtalálta a választ a fogyatkozó energiakészletekre, és vélhetően ezután is megtalálja majd a választ mindenfajta rejtett és nyílt háború nélkül.
Az már csak hab a tortán, hogy Bogár számára a világháborúk sora itt nem ér véget, mert napjainkban Amerika és Európa mind nyíltabb világháborúja zajlik, „a washingtoni konszenzus Amerikájának és az ökoszociális társadalom-gazdaság Európájának összeütközése”. A helyzet azonban most is sokkal egyszerűbb. Mindenki, aki akárcsak turistaként járt egy-két európai országban megtapasztalhatta: a kapitalizmusnak és a globalizációnak sokféle, egymástól sok vonásban eltérő modelljei létezhetnek. Más a német, a japán, az angolszász vagy a skandináv kapitalizmus, és ezek egymással versenyezve alakítják a jövőt. De ennek az egyszerű ténynek az elismerése már nem férne be Bogár összeesküvés-elméletébe, ezért inkább a nemzetközi gazdasági viszonyok háborús nyelvezetű elemzéséhez fordul. Természetesen ez sem újdonság. Lester Thurow Szemtől szembe – Japán, Európa és Amerika jövendő gazdasági csatája című, 1993-ban megjelent könyve elsőként honosította meg ezt a nyelvezetet a nemzetközi gazdasági elemzésekben. Ugyanígy régi gumicsont az amerikanizáció és a globalizáció összemosása, az Egyesült Államok korunk világbirodalmaként való ábrázolása is. Jonathan Freedland a The Guardian hasábjain megjelent Roma anno és ma? című cikke, Antonio Negri Birodalom című könyve vagy Paul Kennedy már 1989 megírt Nagyhatalmak emelkedése és bukása című könyve egyaránt arról szól, hogy a kapitalizmus és az Egyesült Államok egyfajta birodalmi szerveződés formájában működik. Ám, még ha így is lenne, miért kell ehhez megint egy kis összeesküvés-elmélet? Miért írja Bogár, hogy a rendszerváltozáskor „a kollaboráns elitek kiszolgáltatták a magyar társadalom öko-szocio-kulturális értékmezőit a globális birodalom helyi megszálló társadalmának”. Mi szüksége egy ilyen erős birodalomnak kollaboráns elitekre?
Mindez azért fájó, mert eltakarja az igazi kérdéseket. Milyen fejlődési utak között választhat Magyarország a globalizáció korában? Mit kell tenni a Magyarországon a sikeres felzárkózáshoz? Fájó, mert az ezredforduló óta világosan látszik: belső korlátaihoz érkezett az a gazdaságpolitika, amely csak olcsó bedolgozóként tudta integrálni az országot a világgazdaságba. Elfogyott a külföldi tőke letelepítéséhez szükséges olcsó és könnyen betanítható szabad munkaerő, és egyre jobban látszanak az infrastruktúra hiányosságai is. Valami újat kellene kitalálni. Olyan gazdaságpolitikát, amely képes elősegíteni a nagyobb hazai hozzáadott értékű termelési folyamatok letelepítését, képes mozgósítani a vállalkozói energiákat, képes kölcsönösen előnyösen összekapcsolni a hazai vállalkozókat és a globális nagyvállalatokat. Ezen kellene gondolkodni ebben az országban, és nem szimpla antikapitalista összeesküvés-elméleteket barkácsolgatni. Nincs itt semmiféle globális összeesküvés. Létezik viszont egy gazdaságpolitikai vákuum, egy tehetetlen vergődés, mert az ország az ezredforduló óta nem találja a felzárkózás globalizáció korában megvalósítható gazdaságpolitikáját. Tudom, ezt kidolgozni fáradtságosabb, szellemileg talán nem oly izgalmas mint a globális kapitalizmus kritikája, de ország felzárkózása szempontjából mindenképpen hasznosabb.
Attól, ha az egyszerű bölcsességeket – mint teszi Bogár – érthetetlen fogalmakkal öntjük le, még nem lesznek igazak, csak veszélyesebbek. Arisztotelésztől származik a híres mondás: Szeretem Platónt, de az igazságot Platónnál is jobban szeretem. Kedvelem Bogár írásait, de az igazságot Bogár Lászlónál is jobban kedvelem. A periférián összeeszkábált zavaros antikapitalista összeesküvés-elméleteket pedig egyenesen életveszélyesnek tartom.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár