A németországi szociáldemokrácia alkonya

Kétezernégy őszén, amikor Gerhard Schröder meglátogatta az akkor már megbukott barátját, Medgyessy Pétert Budapesten, a kancellár a tudálékosok magabiztosságával oktatta ki a volt miniszterelnököt a jó politikusi időzítés fontosságáról. Azóta Schrödernek nem sok kedve van tréfálkozni, hiszen éppen a Budapesten leírt politikusi hiba lett a veszte, a ciklus végének közeledtével sem hoztak eredményt a lakosságtól kikényszerített áldozatok. Két órával az észak-rajna-vesztfáliai urnák bezárását követően Gerhard Schröder két percben arról tájékoztatta az újságírókat – kérdéseket nem lehetett feltenni –, hogy nem vár 2006-ig, előre hozott választásokat kíván az idén ősszel tartatni. Egy szánalmasan kisszerű puccsal ért véget – csak az SPD és a Zöldek csúcsvezetőségének néhány beavatottja tudott a megrendítő vereség esetére kidolgozott B tervről – a hatalom szövetségi szintű, 1998-as megszerzését követően meghirdetett vörös–zöld évtized.
Lassan két hét telt el a politikai földrengést kiváltó észak-rajna-vesztfáliai vereséget követő kancellári döntés óta, Schröder azonban mindmáig nem volt hajlandó elárulni, miként tervezi saját bukását. Hiszen a német alkotmánybíróság 1983-as ítéletében megtiltotta a színlelt bizalmi válság kirobbantását, ezért számos tekintélyes jogász aggályainak adott hangot az előre hozott választások bejelentését követően. Nem véletlenül fosztották meg a szövetségi köztársaság alkotmányának kidolgozói az önfeloszlatás lehetőségétől a Bundestagot, hiszen a weimari köztársaság időszakában a politikai csődöt túl gyakran próbálták meg feloldani az előre hozott választások eszközével.
Azért is érdemes hazai szemmel pillantást vetni a Berlinben történtekre, mert Gerhard Schröder bevallottan Gyurcsány Ferenc egyik legjelentősebb példaképének számít(ott). A másik mintát Tony Blair jelenti, aki az – amúgy a máramarosi felmenőkkel rendelkező – konzervatív miniszterelnök-jelöltet, a kíméletlenül idegenellenes kampányt folytató Michael Howardot a bevándorlás radikális korlátozásának ígéretével volt csak képes legyőzni. S kínálják magukat a németországi és a magyarországi koalíciók elhasználódása, agóniája közötti párhuzamok is.
Még az SPD-vel és a Gerhard Schröderrel szimpatizáló sajtó is olyan szalagcímekkel kommentálta az előre hozott választások bejelentését, mint „Salto mortale”, vagy „Halálfélelem következtében elkövetett öngyilkosság”. S a lépés egyetlen hozadékaként azt emlegették, hogy Schröder „ellopta a show-t” a legnépesebb tartomány kereszténydemokratáinak elnökétől, Jürgen Rüttgerstől, hogy ismét a kancellár tűnjön kezdeményezőnek, az eseményeket szilárdan kézben tartó politikusnak. Valamint elkerülte, hogy tekintettel az utolsó vörös– zöld tartományi kormány leváltására, az ellenzék követelje ki az előre hozott választásokat. Hiszen Észak-Rajna-Vesztfáliában él Németország lakosságának több mint az ötöde, s az egykor a szociáldemokrácia szívének számító tartomány polgárai minden közvélemény-kutatásnál világosabban fejezték ki, mire tartják Gerhard Schrödert és kormányát. A hatalom megszállottjaként ismert Schröder az előre hozott választások bejelentésével azt is megelőzte, hogy pártjában komoly viták robbanjanak ki az eddig követett neoliberális út helyességéről és az esetleges baloldali korrekció szükségességéről. Ráadásul nincs idő arra sem, hogy egy alapvetően új csapatot állítsanak össze a kormánypártok, hiszen Schröder és Fischer pártja perifériájára vagy annál is messzebbre űzte az elmúlt hét esztendőben minden lehetséges riválisát.
A berlini kancellárnak és koalíciójának legnagyobb problémája, hogy az egykori médiakedvenc bűvész eszköztára mára már teljesen kiürült, nincs olyan megoldás – kormányátalakítás, SPD-elnökség összekapcsolása a kormányfői feladatokkal, majd 2004 márciusában az arról való lemondás –, amit Gerhard Schröder kormánya az elmúlt hét esztendőben már ne adott volna elő. Ráadásul még egyszer nem lesz akkora szerencséje, mint 2002-ben, amikor egy természeti katasztrófa, valamint a békére idomított németek háborúellenessége az utolsó pillanatban megmentette a rendkívül gyenge teljesítményt nyújtó kormányát.
1998-as hatalomra jutásukkor újbalos jelszavakkal és az egykori ’68-asok „kormányozni öröm” jelszavával indítottak, első lépéseik sokban hasonlítottak Medgyessy száznapos osztogatásához. Ekkor szivarozva, férfi divatlapokban, drága ruhákat magára öltve pózolt a kancellár, s erre az időszakra esett a nagy vörös–zöld társadalom átalakítási projektjének első hulláma is, az egyneműek házasságával és a külföldiek kettős állampolgársága ügyének felkarolásával. A második hullám – mely a társadalomképüket illetően az SZDSZ-hez sok szempontból hasonló zöldek monomániája – a soha többet Németországot jelszóban, a nemzet elleni szent háborújukban, most a világháború végének 60. évfordulóján volt a leginkább tetten érhető. Amikor Joseph Fischer rendszeresen hisztérikus rohamot kapott, ha valaki szóba hozta, hogy a háborúban a németek áldozatok is lehettek, nem csak tettesek. (Nem véletlen, hogy az SPD a közelgő választási kampányban nem kívánja magát elkötelezni a Zöldek mellett. Hiszen éppen a nagyvárosi, szociáldemokrata törzsszavazók „élvezhetik” leginkább a Zöldek társadalmi ábrándjainak következményeit, az országnak a környezetvédelem jelszava alatt folyó sikeres ipartalanításától egészen a multikulturális társadalom, főként a lerobbant, lakhatatlan gettók „előnyéig”.)
A kormány alig féléves, az osztogatásban megnyilvánuló szakszervezetbarát politikájának az SPD-elnök és pénzügyminiszter Oskar Lafontaine-nek a kormányból történt kiutálása vetett véget. (Időközben az egykori elnök már pártjából is kilépett, mivel azt nem tartja eléggé szociálisnak.) Ettől kezdve a kancellár a gazdasági lobbik elvtársaként politizált, s az elkerülhetetlen ideológiai alátámasztást Anthony Giddens harmadikutas politikájában találta meg. Eme ideológiai irányváltást jelezte az 1999 nyarán nyilvánosságra hozott Schröder–Blair-papír, mely talán az egyik legrövidebb életű ideológiai alapvetés volt, hiszen alig négy esztendőt élt. A káoszt – mi fán terem a modern baloldaliság, a korszerű szociáldemokrácia mostanában – jól jelzi, hogy eme eszmei alapvetés 2003 őszére ígért legújabb kiadása mindmáig nem készült el. A kormányzati propagandában a megszorítások és a takarékossági lépések pusztán attól váltak/válnak szociálissá, hogy azokat az SPD hajtotta végre, illetve, hogy minden alkalommal elmondták: a csúf CDU még többet venne el.
Schröder Oskar Lafontaine kifúrása után – melyben oroszlánszerepet játszott a később korrupciós ügye miatt felfelé buktatott kancelláriaminiszter, Bodo Hombach – 1999. április 12-én ért fel hatalma csúcsára, amikor az SPD elnökévé választatta magát. Hatalma és önbizalma teljében látott hozzá Schröder 2003-ban az Agenda 2010 névre keresztelt reformsorozatához. Tette ezt abban a reményben, hogy a fontos hesseni és alsó-szászországi választások elvesztését követően közel két esztendő áll rendelkezésére az észak-rajna-vesztfáliai választásokig, hogy kísérletezéseinek első gyümölcsei beérjenek. (A reform szó Németországban is a megszorítás szinonimájává vált.) A nagyszabásúnak hirdetett átalakítási program volt arra hivatva, hogy a 2000 óta egyre lesújtóbb gazdasági mutatókat produkáló Németországot ismét növekedési pályára állítsa. A hektikus javítgatások azonban nem segíthettek a német társadalom egyik legfontosabb alapproblémáján, az immár megállíthatatlannak látszó demográfiai katasztrófán. (Németországban a hetvenes évek eleje óta többen halnak meg, mint születnek, de ezt a témát a nemzeti öngyűlölet lázában égő baloldal húsz évig tabuként kezelte. Ama Tamás Gáspár-i logika alapján, hogy Hitler fontosnak tartotta a népesedési mutatókat, s aki ez ügyben szót kér, az is csak náci lehet.)
Amúgy számos, a Gyurcsány-kormány által bevezetett „korszakos” reformötlet már Németországban bizonyította alkalmatlanságát. Hiszen kétévnyi reform után ma a német gazdaság jelzőszámai szinte minden tekintetben rosszabbak, mint amikor nekiveselkedtek az ország modernizálásának. S itt található annak az oka, amiért Schröder az előre hozott választások mellett döntött. Hiszen 2001 végén már – amikor az afganisztáni vállalkozásban történő német szerepvállalásról döntött a Bundestag – a szétesés határán állt a berlini vörös–zöld-koalíció. Akkor azonban a gazdasági kutatóintézetek némi javulást ígértek 2002 második felére, így megérte a kancellárnak kivárnia a választásokkal az év őszét. Most azonban a május elején nyilvánosságra hozott adóbecslés a gazdasági növekedés lassulása miatt befoltozhatatlan, tízmilliárd eurós lyukakat jelzett a következő három év költségvetésében. Esély sincs a munkanélküliség csökkenésére, sőt az állástalanok száma év végére már elérheti a hatmilliós pszichológiai határt. (Ez a tragikus munkanélküliségi arány adta meg a kegyelemdöfést a harmincas évek elején a weimari köztársaságnak, és nyitotta meg az utat Hitler és pártja előtt.)
A németországi viszonyok kissé alaposabb vizslatása után nem nehéz felfedezni a párhuzamot a magyarországi állapotokkal; folyamatosan romló gazdasági adatok, melyre a kormányok egyre görcsösebb aktivizmussal reagálnak. A drámai politikai bizalomvesztés, mely nálunk a soproni választások eredményében nyilvánult meg talán a legvilágosabban. Élesedő koalíciós súrlódások, melyek hazánkban működésképtelenné tették a főváros vezetését éppen úgy, mint ahogy tragikomikussá degradálták az államfő kijelölésének és megválasztásának jó esetben emelkedett processzusát.
A hasonlóságok ezzel azonban véget is értek, hiszen az előre hozott választások bejelentésével Schröder tanújelét adta önkritikus énjének és demokratikus elkötelezettségének. Ezzel szemben a legitimhiányos Gyurcsány-kormány rég leszámolt 2006-os győzelmi esélyeivel, s csak az utolsó pillanatig történő pozíció megtartásában és hatalomátmentésben tud már gondolkodni. Pedig arra Cromwell is figyelmeztetett, ha mással már nem, de egy lejárt szavatosságú politikai vezetés gyors távozásával még komoly szolgálatot tehet hazájának.

A szerző történész