Egy következmények nélküli ország

Lassan egy évvel a tavalyi, az ország közvéleményét megrázó és megosztó kormányfő- és kormányváltás után még egyszer gondoljuk végig ennek összes tapasztalatát, amely talán a jövőre nézve is tanulságokkal szolgálhat.
Érdemes ebből a szempontból egyfelől a nemzetközi tapasztalatokat figyelembe venni, másfelől az alkotmányos feltételeket, illetve a kormányváltás politikai körülményeit és előzményeit. Miután a magyar kormányzati rendszer kancellári típusú, ezért elsődlegesen a német rendszer hasonló eseteit szükséges alapul vennünk. Annál is inkább, mert mind Németországban, mind Magyarországon a kormányfő egy személyben testesíti meg és képviseli a kormányzatot, így ha lemond vagy lemondásra kényszerül, akkor vele együtt a kormány is bukik. Milyen, a magyarhoz hasonló esetek voltak Németországban? Három ilyenről számolhatunk be.
1. 1974-ben, ciklus közben Willy Brandt lemondott, őt követte a szintén szociáldemokrata Helmuth Schmidt, s nem került sor előre hozott választásokra. A kancellár lemondásának azonban kifejezetten személyes okai voltak: egy volt Stasi-ügynök került a munkatársai közé, ezt nem jól kezelte, s végül bizonyos nőügyei is előtérbe kerültek. Ebben az időszakban a német gazdaság prosperált, a kormány jól működött, ezért az ellenzék nem látott okot arra, hogy a kormányfő és a kormány lemondása után előre hozott választásokat követeljen.
A következő két eset nem teljesen megegyező a magyarral, mégis elemzésre érdemes. E két esetben a kancellárokat konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal próbálták elmozdítani a helyükről. Ez nem lemondás, mégis arról van szó, hogy ezen az úton is a kormányfő megbuktatásáig jutunk el – ami kancellári rendszerben a kormány bukását is jelenti –, s ugyanúgy felmerül a kérdés, hogy mi a megoldás ilyen helyzetben? Ráadásul azért is érdemes e példákkal foglalkozni, mert az SZDSZ ugyancsak konstruktív bizalmatlansági indítványnyal akarta eltávolítani Medgyessy Pétert, s vélelmezhető, hogy ha ez a forgatókönyv érvényesül, a végeredmény akkor is hasonló lett volna, mint a miniszterelnök lemondása esetében.
2. 1972-ben Willy Brandt a fogyatkozó parlamenti többsége miatt nehéz helyzetbe került, a kormányzás akadozott, az ellenzék támadásba lendült. Konstruktív bizalmatlansági indítványt kezdeményeztek ellene, ám ha szorosan is, de az indítvány kudarcot vallott, Brandt – akkor még – a helyén maradt. Azonban – és ez a fontos – ez nem csupán egy személyes ügy volt, mint az 1974-es; a kormányzat működési gondjaival nemcsak az ellenzék, de a közvélemény is elégedetlen volt. E közhangulat, illetve az ellenzék nyomásának eredményeképpen még 1972-ben előre hozott választásokat tartottak Németországban.
3. 1982-ben Helmut Schmidttel szemben alkalmaztak konstruktív bizalmatlansági indítványt, amely végül is azért lehetett sikeres, mert az ellenzékben lévő CDU–CSU (kereszténydemokraták és keresztényszocialisták) megegyeztek a szociáldemokratákkal koalíciót alkotó szabad demokrata párttal. Mindez nem volt véletlen: ebben az időszakban a német gazdaságban erős dekonjunktúra indult el, a kormányzat sorra-rendre kudarcokat szenvedett el különféle területeken. Az indítvány sikeres volt, Helmuth Schmidt és kormánya megbukott, ezután Helmuth Kohl alakított kormányt, tehát ciklus közben történt kormányváltás. A kormányváltás azonban kétségtelenül a választópolgárok felhatalmazása nélkül történt meg; a közvélemény és az ellenzékbe szorult SPD nyomásának engedett Kohl, s alávetette magát egy alkotmányos procedúrának, aminek az lett a végeredménye, hogy 1983-ban előre hozott választásokat tartottak Németországban. (Más kérdés, hogy ezt ismét
a kereszténydemokraták–keresztényszocialisták nyerték meg.)
A német példák ékesen bizonyítják, hogy a ciklus közbeni kormányfőbukások és -váltások, akár lemondás, akár konstruktív bizalmatlansági indítvány útján, nem tekinthetők természetes, üzemszerű konfliktusnak. Ahogyan a szocialista párt meglehetősen álságos és képmutató módon megpróbálta elhitetni ezt a közvéleménnyel – és tartok tőle, hogy a közvélemény jelenlegi bénult és manipulált állapotában még ez is sikerülhetett nekik. Ha ugyanis azok nem pusztán a kormányfő személyes konfliktusaival függnek össze (korrupciógyanú, erkölcsi elítélhetőség stb.), hanem a kormány teljesítményromlásával, programjának általános, társadalmi elutasításával, működési zavarokkal, koncepcióhiánnyal, avagy a kormányfő szakmai inkompetenciájával, s ezek a tények a közvélemény és az ellenzék számára is elfogadhatatlanokká válnak, akkor a kormányfő megbuktatása vagy lemondása nem pusztán egy önmagában álló aktus, hanem egy megváltozott politikai klíma, közvélemény kifejeződése. Ez pedig arra utal, hogy a korábbi választásokon szerzett társadalmi, állampolgári legitimáció elveszett; ilyen esetekben újra meg kell kérdezni a választópolgárokat arról, hogy milyen és melyik politikai garnitúrának adnak bizalmat a további kormányzásra. Nem véletlen tehát, hogy mind 1972-ben, amikor nem sikerült az indítvány, mind 1982–1983-ban, amikor sikerült az indítvány, a kormányfővel szembeni megbuktatási kísérletek után előre hozott választásokat tartottak Németországban.
De a legjobb példát az utóbbi hónapok szolgáltatták minderre – s ismét csak Németországban. Gerhard Schröder kancellár kormánya hosszú hónapok óta egy átfogó szociális, adó-, foglalkoztatási és nyugdíjreformcsomagot kíván elfogadtatni a társadalommal és a közvéleménnyel, ám a kemény megszorításokat tartalmazó intézkedési terv teljességgel népszerűtlenné tette a szociáldemokrata– zöld kormánykoalíciót. Ezt mindennél ékesebben bizonyították az elmúlt időszak tartományi választásai, amelyeken a baloldali pártok rendre vereséget szenvedtek a kereszténydemokratáktól. Az utolsó nagy csalódás 2005 tavaszán érte Schrödert, amikor még a hagyományosan legbiztosabb terepén, Észak-Rajna-Vesztfáliában is vereséget szenvedett a szociáldemokrata párt. (E tartományban indult politikai karrierje.) Ezután, látva a közvélemény megváltozott hangulatát, váratlan és nagy ívű lépésre szánta el magát: bizalmatlansági indítványt kezdeményezett önmaga és kormánya ellen, 2005. július elsején ezen elvérzett, s ezek után – a német alkotmány alapján – a köztársasági elnöknél kezdeményezte a parlament feloszlatását és ezáltal az előre hozott választások kiírását, amelyekre szeptember 18-án kerül sor. A német kancellár példásan eleget tett az alkotmányos és demokratikus normáknak, a ciklus közben megszűnő bizalmat érzékelve újra a választókhoz fordult, döntsenek arról, kinek adnak felhatalmazást a kormányzás folytatására.
A magyar politikai aktorok azonban nem ezekből a szempontokból indultak ki 2004-ben. Kiindulópontjuk egyfelől az 1989–1990-es rendszerváltó ellenzéki elit szempontjaiig nyúlik vissza, másfelől pedig az az óta eltelt 15–16 év politikai realitásaihoz cövekelte le magát.
A rendszerváltó ellenzék 1989–1990-ben arra törekedett, hogy a lehető legjobban megerősítse az 1990-ben megalakuló kormányzat és a parlament pozícióit. Ennek szerves része volt, hogy az előre hozott választások lehetőségét szinte a minimálisra szorították. A köztársasági elnöknek gyakorlatilag nem adták meg a jogot a parlament feloszlatására (holott ez a parlamentáris demokráciákban bevett alkotmányos formula), miként a kormányfőnek sem; egyedül maga a parlament rendelkezik önfeloszlatási joggal, de ez – a dolog természetéből adódóan – igen kivételes esetekben válhat valósággá. Ezzel tehát alkotmányosan szinte bebetonozták a négyéves ciklusokat.
Az 1990 utáni években, gyakorlatilag a mai napig az a véleménye a rendszerváltó elit döntő részének – kivételek persze vannak –, hogy az 1989–90-es szellem beigazolódott. A négyéves ciklusok stabilizáló erejére hivatkoznak, de nem csak erre. Azt emelik ki, hogy a posztkommunista országok szinte mindegyikében zavaros politikai viszonyok alakultak ki, sorra-rendre következtek előre hozott választások, a demokráciák nem konszolidálódtak. Ezzel szemben Magyarország a béke és kiszámíthatóság szigete maradt, a választások teljes biztonsággal négyévenként követték egymást, s ez azt bizonyítja, hogy a volt kommunista országok közül Magyarországon a legstabilabb és legkonszolidáltabb a demokrácia.
Ez az érvelés nem alap nélküli. Való igaz, hogy 1990-től kezdve Csehországban és Szlovákiában, Lengyelországban, Szlovéniában, Horvátországban, Romániában stb. sorra-rendre buktak meg a kormányok, s került sor előre hozott választásokra. Való igaz, hogy ez joggal kelthette a külhoni megfigyelőkben a kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság és visszafordíthatóság látszatát. Ám azt is látnunk kell: ezek az előre hozott választások nemcsak bizonytalanságot keltettek, hanem elindították a politikai tisztulás folyamatát is, elősegítették azt, hogy a különböző politikai irányzatok és a politikai tagoltság karakterizálódjon, a sokféle színezetű kormánykoalíciók lehetővé tették, hogy a pártok megismerjék egymást és egymás motivációit. 15-16 évvel a folyamatok kezdete után, ma már azt látjuk, hogy az említett országokban fokozatosan kikristályosodtak az erővonalak, s arról sem igen beszélhetünk, hogy a sok hektikus politikai mozgás miatt komoly hátrányba kerültek volna velünk szemben ezek az országok – például az Európai Unióba való bekerülés kapcsán. Az előre hozott választás ugyanis nem az ördögtől való dolog; a nyugat-európai, fejlett demokráciákban számos esetben fordult elő, s fordul elő mind a mai napig. Ez az intézmény lehetőséget ad arra, hogy belpolitikai krízishelyzeteket kezeljen egyfajta tabula rasával, s ami nagyon fontos, a politikai pártokat mozgásba hozza, új megoldások, szövetségek és koalíciók kialakítására késztesse, ami viszont egyfajta rugalmasságot, nyitottságot, sőt toleranciát alakíthat ki bennük a politikai partnerekkel szemben.
S éppen ennek a rugalmasságnak és nyitottságnak egyik nélkülözhetetlen, de legalábbis fontos eszköze az előre hozott választás, s megítélésem szerint erre lett volna szükség 2004-ben is. Annál is inkább, mert Medgyessy Péter nem személyes okok miatt mondott le; 2004 tavaszán a gazdaság egyre rosszabb állapotba került, az ország közvéleménye előtt egy sodródó, koncepciótlan kormány képe bontakozott ki, s ebben nagyon sokan éppen a miniszterelnököt tették a fő felelőssé. Az MSZP, a kormány és a kormányfő népszerűsége nagymértékben visszaesett, s ékesen bizonyította a közvélemény hangulatának éles változását a 2004. júniusi európai parlamenti választás is, melyen a Fidesz látványos győzelmet aratott az MSZP felett. Ezek után már a kormányzaton belül is nagyon sokan változást sürgettek, s a nyár végére kirobbant a miniszterelnök és az SZDSZ között a konfliktus, bár egyes elemzések szerint a szocialisták egy része a háttérből támogatta a leváltó szándékot. A miniszterelnök végül lemondásra kényszerült, s csak tovább borzolta a kedélyeket, hogy leköszönőbeszédében a vele történteket puccsnak nevezte a szocialisták és szabad demokraták csoportjaira utalva. Ez a lemondás tehát elsőrangúan a kormány és a kormányfő gyenge teljesítményének szólt, s világosan megmutatkozott mögötte a közvélemény elégedetlensége. Ennélfogva pedig természetes dolog, sőt a helyzet kívánkozó politikai igénye lett volna az előre hozott választások követelése. Ha a mérleg egyik serpenyőjében a négyévenkénti ciklusokhoz minden áron való ragaszkodás van, a másik serpenyőben viszont az az igény, hogy egy rossz irányítású, koncepciótlan és gyenge kormánynak ne adjon az ország még két, teljességgel bizonytalan és kiszámíthatatlan évet, akkor azt hiszem, hogy a kettő közül az utóbbi lett volna a súlyosabb, az utóbbi felelt volna meg a társadalom, a közösség érdekeinek.
Úgy látszik azonban, hogy az ellenzék is a feltétlen négyéves ciklusban gondolkodott. E kérdésben tehát találkozott a kormányzati erők és az ellenzék koncepciója, melynek következtében egy látványos belpolitikai válság igen simán elboronálódott – valóságos megoldásról jómagam itt nem beszélnék. A politikai elit itt tehát egyértelműen visszatért a rendszerváltó időszak alapállásához, ahhoz, hogy minden áron és minden módon a kormányzati ciklusok stabilitását kell előtérbe helyezni.
15-16 évvel a rendszerváltás után nem kívánta felülvizsgálni ezzel kapcsolatos álláspontját, nem kívánt szembenézni azzal a világos kihívással, hogy a diktatúrából a demokráciába való átmenet követelményei egészen mások, mint egy már hosszú évek óta stabilan működő demokráciáé. Ebben persze igen fontos szerepet játszhat az a tény – s itt ismét viszszatérünk a lelki alkat problémájához –, hogy 2005-ben gyakorlatilag ugyanaz a politikai elit irányítja az országot, mint amelyik 1989-ben fellépett a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon. Ez a környező országokhoz képest szinte példátlan személyi kontinuitás nyilvánvalóan stabilizálta és megmerevítette a demokrácia iránti lelki beállítottságot is.
A politikai gyakorlat állandóságához való ragaszkodás lehet persze példaértékű is, ám a rossz politikai állandóságokhoz való ragaszkodás kifejezetten hátrányos tulajdonság. Valószínűleg abban a régi mondásban van az igazság, hogy sok mindent meg kell változtatnunk ahhoz, hogy a dolgok a régiek maradjanak.
Másfelől viszont azt is látnunk kell, hogy a politikai elitet igen erősen motiválta az elmúlt 15-16 éve politikai küzdelmeinek realitása is. Ez a realitás pedig nem más, mint a táborok közötti radikális megosztottság, az egészen a gyökerekig hatoló törésvonalak megléte, s ennek következményei a politikai élet egészére, különösen a kormányzási ciklusokra. Konkrétan, 1990-től számítva minden választáson megbukott a kormány, s utána a másik politikai tábor került kormányzati hatalomba, s ez így zajlik egészen a mai napig (leszámítva persze a 2004-es politikailag illegitim kormányváltást). Az történik tehát, hogy négy évre hol az egyik, hol a másik tábor kerül hatalomra, s annyi mindenképp elmondható, hogy ezzel a négyéves hatalommal mindkét tábor maximálisan él is. Egyfelől az a szemlélet, hogy a négyéves ciklusok betartása minden felett álló érték, másfelől az a belátás, hogy négyévenként hol az egyik, hol a másik tábor használja ki maximálisan a kormányzati hatalom adta lehetőségeket – sajátos módon a két tábor elitjében egyfajta hasonulást, egy kvázi hallgatólagos kiegyezést hozott létre. Mindkét tábor tudomásul veszi, hogy a négyéves ciklusokat hol az egyikük, hol a másikuk szabad vadászmezőnek tartja, s ez alatt a négy év alatt az összes vadat elejti, amit csak lehetséges, s ami elégségesnek bizonyulhat ahhoz, hogy a következő négy szűk esztendőt átvészelje. Ez bizony egy feje tetejére állított, negatív konszenzus a táborok között, annak rezignált tudomásul vétele, hogy a két elitcsoport nem tud egymással egészséges megállapodásokra jutni, másképpen szólva ez a radikális megosztottság, a konszenzusképtelenség beismerésének konszenzusa. Nyilván döntően ez a beállítottság motiválta a politikai elitet – az ellenzéket is –, amikor a 2004-es kormányválság során hagyták, hogy ez az egyébként komoly válság tragikomikus formában és módon fejeződjön be, ami megítélésem szerint a következőkben semmiképpen sem lehet precedens értékű megoldás.
Úgy vélem, hogy egy olyan új, koherens alkotmányra van szükség, mely a kancellári típusú parlamentáris demokrácia egységes, európai változatát hozza létre, s amely több politikai rugalmasságot és változási készséget enged a rendszer működésébe. Ugyanakkor mindennek alapvető feltétele a jelenlegi politikai elit lelki beállítottságának áthangolása.

A szerző politológus